Október közepe óta ömlik rám a Hull a pelyhes és a Csendes éj feeling, mikulások, hógömbök, feldíszített karácsonyfák lihegnek az arcunkba, hogy itt a karácsony. Nekem még nincs itt, de érzem a pressziót. Érzem és nem akarom. Nem szeretem ezt az őrületet, ami körbelengi a karácsonyt. Futkosás, kapkodás, vásárlás, az üzletekben harsog a vegyél minél nagyobb és minél több ajándékot hangszóró. Drixler Imola írása.

Amikor hárman maradtunk a fiúkkal, az első karácsony nehéz volt.

Nemcsak a lelki része miatt, hanem a megváltozott anyagi helyzetem miatt is. Tudtam, hogy mindenben más lesz az a karácsony. A fa alatt nem lesz annyi ajándék, mint azelőtt.

Ilyenkor az ember akarva- akaratlanul próbál kompenzálni.

Szenvedtem a tudat miatt, hogy a srácaim nem teljes családban ünneplik többé ezt az ünnepet. Annyira szerettem volna, ha öröm és nevetés lengi át a bejgli illatú estét és elfeledteti velük a sok hiányt.

Ha már szegény gyerek megkapta az elvált szülők gyereke státuszt és az anyjában tombol a bűntudat, akkor hátha pénzen megvett ajándékokkal lehet tompítani a sérüléseken.

Ugye ez is megfordult a fejemben, de ezt a részt simán átugrottam. Na, nem azért, mert etikai nézeteim oly magasságokban szárnyaltak, hanem mert a családi büdzsé kissé deficites volt.

Be kellett látnom, hogy önsajnálat ide vagy oda, a helyzetet meg kell oldanom.

A fix pontokhoz nyúltam: az élményekhez. Végiggondoltam, hogy mi az, ami fontos és kell ezen az – és más- ünnepen is:

a tradíciók, az együttlét, a játék.

Az aprósütemények elkészítése együtt fontos momentuma a készülődésnek. Ki süti a legbénább rénszarvast, melyikünk csillaga a legfonnyadtabb, az idei csokimázat ugyanúgy elbaltázzuk-e, mint a tavalyit? Lisztfelhő, mandula szanaszét, de forró teát iszunk közben és versenyt futunk a zenegéphez, hogy melyikünk csapja le rögtön, ha megszólal az agyonjátszott és utált Last Christmas.

Ekkor találtuk ki először és azóta is tartjuk, hogy elmegyünk együtt reggelizni 24-e reggelén.

Nyugalom, békesség, nincs loholás, csak illatos kávé és finomságok. Beszélgetés, nevetés, tervezgetés.

Az adventi koszorút közösen készítjük el minden évben. Mondjuk előfordult, hogy lusta kisdisznók voltunk és csak egy kerek tálcára dobáltuk rá a gyertyákat, terméseket, fenyőgallyacskákat.

Szerettük azt is, hisz a mienk volt.

Az adventi naptár minden reggel kicsi ünnep. Belerejtek igazán finom, apró édességet és szöveget. Nagy laklik, de várják. Annyira, mint anno a mezítlábas pizsamás „kakaót kérek cumisüvegbe” reggeleken.

Azon a karácsony estén kevés ajándék volt a fa alatt. Mindenkinek egy.

De volt egy közös ajándék: egy társas. Könyv, játék, zene mindig az ünnepeink és a mindennapjaink része.

Féltem tőle, de a srácok annyira érezték, hogy nem az ajándék a fontos most. Játszottunk, nevetgéltünk, később megnéztük a sosem lehet megunni Kevint. Kevin is a karácsony része. Megszerettem, mert látom, hogy a srácok a mai napig előre röhögnek az összes poénon. Már én is.

Aztán kifulladásig társas, zene, játék családdal, barátokkal, bejglivel a szünetben.

Mire tanított az a karácsony?

  1. Nem lehet és nem is tudsz bűntudatból pótolni semmit és senkit ajándékkal.
  2. A gyerek egyetlen darab ajándéknak is végtelenül tud örülni, pláne, ha tudja, hogy az minden kincsed épp akkor.
  3. A srácok sokkal jobban átérzik, min mész keresztül, mennyire próbálod ellensúlyozni a hiányt, mint azt gondolnád. A végén még ők nyugtatnak, hogy minden rendben van Mama.
  4. Mindenki az együtt töltött időre emlékszik vissza, nem arra, mi volt a csomagolópapírban.
  5. Nem az ajándékok mennyisége mutatja a szeretetet. Közhelynek tűnik, de amikor először éled meg ezt, akkor érzed át igazán, mit is jelent ez a mondat.
  6. Csokoládés krémlikőr mindenképp legyen otthon. Jó a gyereknek, jó a karácsonynak, jó Neked és jó a szeretetnek. Krémlikőrrel még a Last Christmas is elviselhető tud lenni.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!