Egy nagyon hosszú történet

Hosszú szövegben, hosszú időben. Nincs korlátja a terjedelemnek, nincs már korlát, hogy megosszam. Kárpáti Judit írása.

„Most akkor vedd le a bugyidat! Azt szeretném, ha négykézláb végigmennél a szobán, aztán vissza! És akkor ugyanezt újra!”

Júniusban tízéves volt a fiam. Most pontosan annyi idős, mint én, amikor ezt először mondta nekem valaki. Hogy hányszor hallottam, tettem, amit kért, míg már többé nem zaklatott, hiába kazalnyi terápia, nem emlékszem pontosan.

Évek óta írok már magamról, a történetem hosszú ideje várja a sorát, hogy a megfelelő időben sorra kerülhessen. Hogy nem írtam meg eddig, számos oka volt.

Mikortól felbukkant a gondolat, hogy megosszam a velem történteket, az elmúlt harmincöt év történetét, évek teltek el és adatott alkalom, amikor helyet és a mostaninál biztosan nagyobb figyelmet kapott volna az írásom. De mire elszántam magam, egyik napról a másikra tele lett az ilyesfajta történetekkel minden és

hirtelen azt éreztem, hogy nekem ez az egész sokkal fontosabb annál, hogy egy legyek a sok „én is” között.

Hogy elvesszek a sokaságban és együtt szerepeljek olyan történetekkel, amik másokkal felnőtt fejjel estek meg és sok esetben jóval súlytalanabbak, mint az, ami velem esett meg.

Súlytalanságról persze nem beszélhetünk, bárkivel történjék bármi hasonló, főképp, hogy a megélés mindig egyéni, nem objektív. De azt biztosan tudom, lévén több évtizede élek ezzel, hogy másként hat az életedre, ha harminc évesen, mint ha tízévesen ér zaklatás és az sem mindegy, pontosan milyen.

Hogy nem álltam a sorba, más oka is volt.

Mindig, újra és újra feltört bennem az érzés, hogy valami hiányzik. Ha arra gondoltam, most megírom ezt az egészet és olvassa végre ország és világ, kerestem a megszokott érzést, de nem találtam. Mindig így szoktam; ha érzem, merre van az izzadós, rettegős, félelem, arra megyek, ott a tét, akkor van értelme.

Lassan rájöttem, hogy akkor fog el félelem, ha elképzelem, hogy levelet írok, annak, akivel mi ketten szereplői voltunk a történetnek. Innentől kezdve a futásaim alkalmával rendszerint felbukkant egy-egy mondat, megfogalmazódtak a levél gondolatai, mondatai.

Hónapok teltek el újra és sokszor nevettem magamban, míg sírtam, hogy a szemben futók biztosan elképzelik, hogy szerelmi bánatomban rovom a kilométereket, potyogtatva a könnyeimet.

Aztán egy nap, lassan már egy éve, eljött a pillanat. Az erdőben futottam, onnan értem haza, amikor úgy, ahogyan voltam, körülöttem a család, felcsaptam a gépem, megállíthatatlanul törtek elő a mondatok, kész volt már mindegyik, nem várhattak tovább. Többé nem volt min gondolkozni, elküldtem a levelem, hisz, aki ezt tette velem, ismertem, azóta is ismerem.

Ebben a pillanatban is érzem azt, ahogyan akkor ott éreztem; a szabaduló művészekről oldódik le így kötél vagy a lánc. Nem számított, mit válaszol, válaszol-e.

Csak az, hogy minden érzésemet, haragomat, fájdalmamat tudathattam vele. Nem másoknak mondtam el, mit tettek velem, hanem annak, aki ezt tette velem.

Bár a levélből találkozás is lett, ez már utólag is látom, szinte semmit nem számított. A momentum, ami mégis lényeges, hogy abból, amit tett, semmire nem emlékezett.

Milyen érdekes a psziché, én ezzel élek, ő azt hitte e nélkül. Nekem volt módom évtizedekig dolgozni, benne dolgozik valami, a tudta nélkül szivárog az életébe.

Amikor a harmincöt évvel ezelőtti időket felidézem, felmerül, hol voltak a szülők, miért nem tettek valamit. Azon egyszerű oknál fogva, hogy csak felnőtt fejjel, huszonévesen – amikor elkezdtem tudatosan foglalkozni mindezzel – meséltem el nekik és minden bántást, sérelmet, ami később ért, és amiket még alább megemlegetek, megtartottam magamnak.

Gyerekfejjel azt szégyelltem, hogy felnőtt nőnek néztek és használtak, később azt, hogy mások csúnyának látnak, csúfolnak, lesajnálnak.

Alkalom valóban adódott számos, hogy kénytelen legyek feldolgozni a dolgokat. Tíz évvel a történtek után, húszévesen a tavaszi szünetre jöttem haza a külföldi egyetemről, ahol tanultam és többé soha nem mentem vissza. Egy év alatt felszedett húsz kiló túlsúllyal, bulimiával és szuicid gondolatokkal kerültem kórházba. Precízen kidolgozott tervet szőttem, hogyan, mikor megyek ki az erdőbe és keresek egy eldugott zugot, ahol bevehetem a gyógyszereket. Hogy mire észreveszik az eltűnésemet, már csak a holttestemre találjanak rá.

Heteket töltöttem a pszichiátrián és egy évig szedtem erős gyógyszereket. Lassan, nagyon lassan kimerészkedtem újra az utcára, egy olyan testtel, ami nem volt az enyém.

Nem csak azért, mert eltorzítottam magam az evéssel, hanem azért sem, mert tízéves koromban egyszerűen elvesztek az énem határai. Ha velem ezt valaki megtehette, akkor velem megtehető bármi.

Egészen sokáig, szinte védekezés, mindenféle védelem nélkül éltem az életem.

Hagytam, hogy emberek az élet különböző területein, változatos helyzetekben gyalogoljanak belém, át rajtam, így vagy úgy. Olyanok, akikben nem volt meg az empátia vagy csak egyszerűen mások voltak, és ha szabad volt a bejárás, hát bementek. Sokszor pont ugyanúgy, ahogyan ő, nem emlékeztek, észre sem vették, hogy amit tettek, bántás. Nem lehettek tudatában azért sem, mert,

van szó, bántás, ami az egyiket el sem éri, a másiknak maga az örökre az eszébe vésődő megaláztatás. Akit tízévesen zaklatás ér, akárhogyan néz ki, lehet, hogy többé nem látja szépnek, értékesnek magát. Ha nem látja, akkor az is lehet, hogy nem is látszik annak.

Fiúk, a gimnáziumi osztályból! Te, M., aki ma a budai gimnáziumot vezeted, te sem emlékszel; kosárlabdával dobtál fejbe és azt mondtad; „Ne bámulj, ronda fejű!”

Te, D., aki egy marék kétforintost szórtál a pulóverembe, te sem emlékszel, ahogyan szóródtak a földre a pénzérmék és azt mondtad nekem; „Gondjaid lesznek a szoptatással!” Te voltál az is, aki a lépcsőn elsodortál és nevetve mondtad a szovjet film címét idézve:”Bocsáss meg, madárijesztő!”. I., te sem tudod, milyen volt átélni tizenéves fejjel, amikor a barátnőmmel megüzented, nem vagyok szép.

Hosszabb a sora ezeknek az emlékeknek, mint ez az egész, hosszú írás.

Hányszor jutott eszembe, amikor az utóbbi években egyre magabiztosabban néztem a tükörbe, vajon ti hogyan néztek ki most, vajon, hogyan a feleségetek? Olyan kicsinyes, privát kis bosszú ez, mégis olyan édes! Az a fajta, amit mindenki átél, de senki nem hirdet. Innen ered, tudtam mindig, hogy a gyönyörű fiam is elégtétel, hogy a külseje nekem dac: nézzétek, ilyet tudott a „ronda fejű”, a gyereke csodaszép lett.

Úgy tűnhet, ez az egész a külsőségekről szól nekem csupán, annyit emlegetem a szépséget. De, amikor fiatalon a többiek viszonyát hozzám épp ez határozta meg, nem csoda, hogy pont ez fájt a legjobban. Hogy újra önmagam legyek, mindennél nagyobb erőfeszítést igényelt lelkileg.

Most már, – hála azoknak, akikkel együtt dolgoztam – elhiszem, hogy a belső munka, amit elvégeztem hatalmas, ennek árán jutottam évről évre előbbre.

A kép úgy teljes, ha leírom, – furcsa kettősség – hogy akadt egy olyan része is az énemnek, ami valami szüntelen dacból és erőből merítve olyan dolgokra késztetett, amiket nem is igen értettem, hogyan merek megtenni.

Menő állásokat szereztem meg a megfelelő papírok nélkül, beelőzve sokakat. Bármikor méltatlannak vagy hátráltatónak éreztem már egy élethelyzetet, addig érleltem magamban, míg a környezetem számára a lehető legkevésbé racionális módon fogtam magam és ugrottam a semmibe vagy abba, ami kívülről annak látszott másoknak.

Ha hagytam is, hogy belém gázoljanak, később a legjobban ezek az emberek csodálkoztak, amikor hirtelen többé nem voltam a kedves, alázatos és simulékony kis nő, ha sokszor későn is, de léptem.

Közben folyamatosan kutattam, mitől érezhetném magam valahogyan jobban. A terápiás paletta minden színét ismerem, mindig addig mentem, míg ráakadtam a következőre, amiről úgy éreztem segíthet, valamivel megint tovább juthatok.

Szeretem azt hinni – akárha igaz, akárha nem – hogy az életösztön, ami megmentett az őseim génjeiből ered;

ha másnak látnak, ha bántanak, te akkor is menj csak tovább. Hogy a dacot, ami bennem él, innen hozom, hogy az utolsó pillanatban, amikor a megaláztatás már kibírhatatlan, mégis feltápászkodjak és leporoljam magam.

Harmincöt év alatt jutott időm megtanulni, felfedni, miért merek megtenni dolgokat, amiktől rettegek.

Rá kellett jöjjek, hogy választás nincs, a bátorság nem lehetőség. Hogy bátornak lenni könnyű, ha tudod, hogy saját magadhoz, vagyis a túléléshez csak egy út vezet.

Mára levetkőztem magamról a bántások javát, nyomát. Évtizedekbe telt, míg felépült a vár, ahol

vannak tárt kapuk, amiken, bejöhetnek, akiket szeretek.

Ahol vannak csapdák, amibe beleesnek az erre érdemesek. Falak és bástyák, egy majdnem tökéletes védelem, ami működik és én működtetem.

Itt vagyok, negyvenöt éves, büszke testtel, magam teremtette, szabad élettel. A tudattal, hogy mi veszett el. Ha nem így történik, milyen fiatal nő lehettem volna? A kérdéssel, vajon, hol tartanék ma?

De mert másként alakult, az ösztönön túl nem maradt más, amibe kapaszkodjak, mint a tükörben a rám szegeződő két szemem. Gyakorta néztem a gyerekkori képeimet, az jár a fejemben, mennyi minden változott, de a szemeim, azok sosem. Ma nézem a legújabb képeim, és megint a hozzám mindig hű szemem. Ebben a diadalmas, elképzelhetetlen pillanatban, nekem áll a világ.

S.H.-nak, köszönettel.

Fotó: Kaunitz Tamás

Oszd meg a véleményed velünk!

Szerző: |2018-12-29T21:55:48+00:002018.11.24.|Nőipara, Slide|