Biztos a kor teszi, vagy tényleg ráparázok néha erre az anyaparára, de egyre jobban zavar a körülöttem létező olyan anya – gyerek kapcsolat, amely szorít, nem hagy, elvár. Bábel-Szücs Szilvi írt a rengeteg elvárásról amit ráteszünk a kamaszra, majd a rácsodálkozásról, hogy miért ilyen a kamasz.

Mert elvárások vannak, mert szokások vannak, mert megfelelések vannak

Most már rémlik valami a gyerekkorodból? -, mert az “anyám ezt akarja” – k vannak. És akkor elkezd egy szerepet játszani a kamasz. Az iskolában a jó – vagy rossz tanuló szerepét, otthon meg az anyám által kitalált szerepét. És mire odaér, hogy kialakíthatna egy szabadságon és elfogadáson alapuló párkapcsolatot vagy menjünk még vissza pár évet: baráti kapcsolatot, akkor nézünk és nem értjük, hogy miért nem tud hosszabb ideig megtartani senkit. Miért nincsenek barátai?

Miért ennyire boldogtalan a férjével, feleségével, párjával?

Azért, mert azt sem tudja, hogy melyik énjét vegye elő, melyik lesz jó erre. Mert attól fél, hogy ha nem lesz elég jó, akkor rákoppintanak (ahogy te is teszed vele) a fejére, hogy nem jó. Vagy lehetne jobb, olyan, amilyet te elképzelsz, ami szerinted lenne.

És akkor visszük a pszichológushoz vagy mindennap lecsesszük, hogy eztmegeztmegezt már megint rosszul csinálta. Vagy: azt mondjuk, hogy ohh, hát kamasz, majd elmúlik!

De nem múlik el.

A te anyád mennyire tudta, hogy ki vagy? Mennyire mertél vele őszinte lenni és mennyire volt veled őszinte? Mennyire vagy te őszinte a gyerekkel? Hm?

Döntsd el (sosem késő), hogy továbbra is “bosszút akarsz állni” anyádon és a szüleiden és dühös maradsz, elsiratod, vagy terápia útján segtséget kérsz és úgy engeded el ezt az érzést és nem adod tovább. Mert innentől újrakezdődik az élet.

Szar volt, de mi a legjobb, amit ki tudok hozni ebből?

Nem abból fogod tudni, hogy jól csináltad – e az adott napot, hetet, évet, évtizedet, hogy hányszor hív fel bezzeg az én lányom/fiam! (kötelező jelleggel) telefonon felnőtt korában. Hogy minden karácsonykor fél óra alatt bevágják az egésznapsütöttemfőztem kajádat és unottan, de jóllakottan távoznak.

Hanem abból, ha azt látod: a szeretetet amit tőled kapott továbbadja annak, akit szeret. Ha azt látod: szereti magát is. Add tovább! Ez az egészséges szülői attitűd.

Azoknak a gyerekeknek, akik a vállukon viszik annak a felelősségét, hogy kötelességük viszontszeretni az anyjukat, még fel kell ébredniük. Valószínűleg őket az anyjuk nem szerette, hanem csak “éhes” volt és az éhségét úgy álcázta, hogy azt mondta nekik: szeretlek.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!