Nem olyan családból származom, ahol egy világjárvány idején az események passzív szemlélőjeként, gondolkodás és aktív cselekvés nélkül sodródhatnék az árral. Salát Janka írása.

Bátyám foglalkozását tekintve Kína-szakértő, úton-útfélen arról publikál, hogy Kínában és egyes ázsiai országokban hogyan sikerült megfékezni a járványt, és teljes mellszélességgel a kiáll a kínai vakcina mellett. Luca nővérem pedig kórházi pszichológusból felcsapott segédápolónak a Covid-osztályon. (Saját élményt tőle itt olvashattok, interjút vele itt.)

Nekem se tudományos gondolataim nincsenek a járvány megfékezéséről vagy a vakcinákról, se lehetőségem (és vágyam) arra, hogy Covid-osztályon dolgozzak, abban azonban a testvéreim mellett állok, hogy

komolyan veszem a járványt és szeretnék ellene minden lehetséges eszközömmel küzdeni.

Az oltakozáson túl (kínait kaptam – köszi, jól vagyok) mit tehetek?

Felelős magatartás ami nekem jutott

A válaszom a kérdésre, hogy a felelős magatartás az egyetlen fegyverem. Nekem nem jelent megterhelést a maszk, távolságtartás, kapcsolattartás telefonon vagy online (nem a túrót nem), de azt érzem, felelősségteljes viselkedésem leginkább abból áll, hogy szerencsétlen gyerekeimet nyomasztom hónapok óta. Erről itt olvashattok.

„Tudjátok lányok, világjárvány van, jelenleg az a legfontosabb, hogy ne ferőződjünk meg, és ne adjuk tovább a vírust, így tudjuk megvédeni szeretteinket!”

Ha most kezdték volna a covidtudatos viselkedést, talán még bírnák is, de mi már elkezdtük szeptemberben. Kérésemre az osztályban egyedüliként maszkot viseltek, a szülinapi meghívásokat rendre visszautasították, sőt a második hullám tetőzésekor pár hétig még iskolába sem jártak.

Végtelenül büszke voltam a minitini lányomra, aki az első megvétózott szülinapi zsúrral kapcsolatos 10 perc duzzogás után így jött ki a szobájából:

Nem hisztizek, igazatok van, most a legfontosabb, hogy megállítsuk a járványt!

A még tini-se gyerekem pedig kifejtette, hogy nem azért hord maszkot a suliban, mert mi kértük rá, hanem azért, mert tudja, hogy ezzel tehet a legtöbbet a megfertőződés elkerülése érdekében. Nem állíthatom, hogy nem lett gúnyolódás céltáblája az osztályban…

OLVASTAD MÁR?  A 19 éves (22), aki unta a plafont nézni

Egyelőre elkerült minket a betegség. Sajnos sokan nem ilyen szerencsések. Napi 250 halottnál járunk, és ott tartunk, hogy nővérem 40-50 éves emberek holttesteit csomagolja, megrendülve hív fel, hogy kismamák, magzatok, kisbabák elvesztésére ő sem érzi magát felkészültnek.

A gyerekeim belefáradtak a felelős viselkedésbe

A minap újabb dzsemborit vétóztam meg. Minitini lányom felcsattant:

Elegem van a felelős viselkedésből, nem akarok okos nagylány lenni! Szeretnék úgy élni, mint a többi barátnőm!

Teljesen megértem, teljesen igaza van! Vajon mennyire szabad őket terhelni azzal, hogy a járványban nem az a legszörnyűbb, hogy ő otthon ül magányosan? Valljuk meg, tapasztalatom szerint azok a serdülők, akiket a szülei nem terheltek a járvány felelősségével, járhattak edzésre, összejárhattak a barátokkal,

összességében sokkal egészségesebbnek, kevésbé szorongónak tűnnek, mint a magunkfajták gyerekei.

Hosszútávon mi a jó döntés ebben a helyzetben?

Az a kérdés merül fel bennem, hogy hosszú távon vajon valóban az a helyes, ha gyermekeinket megkíméljük attól, hogy összefüggést lássanak a titkos házibulik és a tömött kórtermeket ábrázoló fotók között?

A választ – őszintén – nem tudom. Egyrészt nem tudom, hogy a túl korai túl nagy felelősség nem kontraproduktív-e, nem lesznek-e felnőttkorukra lányaim érzéketlen tuskók. Ha pedig sikerül beléjük plántálnom a „felelősek vagyunk a környezetünkért” attitűdöt, ez mennyire fog szorongással, folyamatos bűntudattal társulni.

Mert egy kényszeresen lelkiismeretes ember sosem lehet elég jó, sosem tud tökéletesen megfelelni saját mércéjének.

Egyelőre annyit tudok tenni – hiszen még viszonylag kicsik – hogy minden döntést mi hozunk meg a férjemmel, a felelősség minket terhel. Tudnak róla, mivel járhat, ha a nagymamájuk vagy a várandós nagynénjük megbetegszik, de biztosítjuk őket, hogy tudjuk mit csinálunk,

legyen a felnőttek dolga, hogy egy adott interakció biztonságos vagy sem.

Ha tiltunk valamit, elfogadjuk, hogy haragszanak ránk a gyerekek. Ha engedünk, biztosítjuk őket, hogy biztonságosnak ítéljük a helyzetet.

OLVASTAD MÁR?  Egészség ezreknek, milliók a kórháznak

Egy mindenkiért?

Ugyanakkor a járvány megfékezése most azon múlik, hogy mi, állampolgárok mennyire vagyunk fegyelmezettek. Ha a korlátozások között a kiskapukat keressük, akkor sosem lesz vége ennek a rémálomnak. Sajnos a fegyelmezett viselkedés nem lehet kizárólag a felnőttek dolga, a közel 2 millió kiskorú áldozatkész magatartására is szükség van.

Ha a gyerek tudja, mi célt szolgál a szobafogság, talán könnyebben elfogadja.

Az én gyerekeim 10-11 évesek (az óvodás külön kategória, vele itt nem foglalkoztam), tehát még mi, szülők döntünk arról, hova mehetnek és hova nem. Kérdés, hogy idősebb kamaszoknál mi a legcélravezetőbb szülői magatartás: tiltás, bűntudatkeltés, őszinte kommunikáció mellett szabadság biztosítása – ez utóbbival azonban a felelősséget áthárítjuk a gyerekre.

Egyetlen olyan esetről hallottam, ahol a kamasz megfertőzte nagymamát, nagymama belehalt, a kamasz pedig összeroppant a bűntudat súlya alatt és pszichiátriára került. Ha a mi családunkban történne ilyesmi, mi mindannyian a pszichiátrián kötnénk ki…

Április 15-én 18 órakor Anyapara Mediáció LIVE ingyenes sorozatunk 4. részét láthatjátok. Gurin Eszter és Szücs Szilvi mediátor beszélget arról, hogyan lehet a “problémát” megfogalmazni. Mi is a probléma és kinek a problémája? Az eseményről ITT találtok további információkat.

Oszd meg a véleményed velünk!