A legutóbbi Ultra Balatonomon egy félreértés miatt a futótársam nem várt a megbeszélt váltóponton. Amikor kiderült, hogy a teljesített 24 km után még 5 km táv vár rám, akkor zokogva álltam meg, kész, vége, feladom.
Aztán vettem egy nagy levegőt, s mindig csak a következő lépésre koncentrálva lassan elindultam, s nem túl dicsőséges tempóban, de lefutottam a maradék távot. Salát Luca írása.

A legnehezebb csak most kezdődik el

Most hasonlót érzek. A február nyögvenyelősen vánszorgott, de erőt adott a remény, hogy hamarosan sok tavasz lesz és kevés vírus, nyitott teraszos, napsütötte romkocsmákról álmodtam…

Aztán egyszer csak világossá vált, hogy a legnehezebb 5 km csak most kezdődik el.

A gyerekeim többsége beletörődött, hogy a szopóág folytatódik. Már nem terveznek, több pofára esést nem bírnának ki.  A 13 évesem néha még lázad sorsa ellen, a kanapén elnyúlva könnyes szemmel  mantrázza, hogy

 „Iskolába akarok menni, a barátaimmal akarok lenni.”

Néha egy-egy pillanatra visszatér közénk, és rám néz,

 „Mama, rendeljünk online ruhákat.”

Rendelünk. Mert én is vásárlással vígasztalom magamat. Miközben reggel belebújok a kinyúlt macinaciba (online órákhoz tökéletes) vagy a kórházban az űrhajós szettbe (koronavírus ellen tökéletes), arról ábrándozom, egyszer majd milyen jó érzés lesz levagdosni az árcédulákat a szekrényemben sorakozó rongyokról és azon agyalni, hogy aznap épp melyik póló illik legjobban a szemem színéhez.

Persze csak akkor, ha beléjük férek. Mert az esztelen vásárláson kívül az evéssel kárpótolom magam. Attól, mert pszichológus vagyok, megküzdési stratégiáimon akad némi fogás.

A kitartás akár magunkért, de főleg másokért nem menő

Terebélyesedő testemet esténként kamaszlányom mellé préselem a kanapén, és kíváncsian futom át a napi koronavírusos híreket. Az ijesztő adatok mellett egyre több olyan elmélettel találkozom, ami arra keresi a választ, hogy egyes országok miért sikeresebbek a védekezésben más országoknál.

A felelősségvállalás, az önfegyelem, az engedelmeskedés, az egyéni igények közösségi érdekek mögé szorítása mindegyik magyarázatban szerepel.

Az európai ember számára elképzelhetetlen, ami most Ázsia egyes országaiban történik: néhány fertőzött miatt akár több millióan vonulnak karanténba. Az egyéni szabadságjogokat hirdető Európa csúnyán elbukott. Nekünk magától értetődik, hogy jogunk van igényeink szerint élni, magunk dönteni a sorsunk felől, a szenvedés,

a kitartás akár magunkért, de főleg másokért nem menő.

A magabiztosságunk járványügyben is lenyűgöző, s miközben osztjuk az észt, nem vesszük észre, hogy ha nem váltunk stratégiát, akkor még jobban megszívjuk.

OLVASTAD MÁR?  A békés öregkor értelmezhetetlen számomra

Azok miatt, akiknek…

Sokan hangoztatják, hogy nem féltik magukat a koronavírustól. Régebben erre az önző marhaságra csak csordaszellemű kollektivista ellenérveket tudtam hozni.

A harmadik hullám betöréséig nem magunk miatt kellett a fenekünkön maradni, hanem „csak” azok miatt, akik jó eséllyel halnak bele vagy kerülnek lélegeztetőgépre a vírus miatt.

Azok miatt, akik elvesztették a munkájukat, s amíg véget nem ér a járvány, addig esélyük sincs újra talpra állni.

Az egészségügyi dogozók miatt, akik jó ideje a végét járják a kimerültségtől.

A pedagógusok miatt, akik testi, lelki egészségüket teszik kockára az igényeiket figyelmen kívül hagyó oktatási rendszerben.

De leginkább a gyerekeink miatt…

…akiknek mi adjuk a mintát, hogy vészhelyzetben a fegyelmezettség avagy a hőbörgés a megfelelő viselkedésmód.

…akik kezdenek belehibbanni az online oktatásba. Ha nem kapjuk össze magunkat, a következő tanévben is online fognak tanulni, nem járhatnak bulizni, virtuális lesz a ballagásuk és a kütyük végképp elnyelik őket.

… és akiknek most már a testi egészségére is veszély leselkedik. Ilyen körülmények között bármikor kifejlődhet egy olyan vírusmutáns, ami őket is súlyosan megbetegítheti.

Ezért aztán most már csordaszellem nélkül, nyugat európai individualistaként is összetojom magam. De nem csak a kölykeim miatt.

Testközelből megrázóbb a helyzet, mint a grafikonokon

Az „elhunytak többsége idős, krónikus beteg” frázis lehet, hogy még statisztikailag igaz, de a valóságban nem több hamis önálltatásnál. A második hullám idős, kiszolgáltatott haldoklói körül tevékenykedve sosem gondoltam, hogy ennél bármi megrendítőbbnek szemtanúja lehetek.

Most pedig olyan gondolatokon tipródom, amelyek nemrég legfeljebb egy rémálomban szerepelhettek volna.

Szeretném tudni, hogy covidban elhunytnak számít-e a 24 hetes magzat, aki tegnap nálunk a kórházban meghalt az anyukája pocakjában. Közben a szabadnapomon abban reménykedem, hogy a másik, mesterségesen lélegeztetett kismamánk nincs a napi kétszázvalahány elhunyt között.

OLVASTAD MÁR?  A 19 éves (22), aki unta a plafont nézni

Képtelen vagyok arra a férfira úgy gondolni, mint „többségében idős, krónikus beteg”, akinek élettelen testére a szintén beteg felesége kerekesszékben, ölében hordozható oxigénpalackkal borult zokogva.

Se arra a 42 éves mosolygós, szelíd arcú nőre, akivel hét elején még a közelgő tavaszról beszélgettünk, tegnap hajnalban pedig,

amikor üdvözölni szerettem volna, mást találtam az ágyában.

Nem, nem azért, mert hirtelen meggyógyult és hazaengedték. És azt is tudom, hogy a 18ezer halálos áldozat között van egy 37 éves férfi, aki sokáig morcosan üldögélt kórházi ágyában, aztán mesélni kezdett a családjáról, munkájáról, terveiről, s akinek most a vadonatújan épített házában egy özvegy és két óvodás gyerek lézeng családfő nélkül.

Amikor bemegyek a kórterembe, életerős férfiakat látok kiszolgáltatottan, halálfélelemmel a szemükben,

s miközben az oxigénmaszkjukat igazítom, kiszáradt sebes szájukat fertőtlenítem, vagy az ágytálat tolom alájuk, arra gondolok, hogy egy normális világban ezekkel a pasikkal a kocsmában flörtölnék egy hosszúlépéssel a kezemben.

Most azonban nem tehetek mást, mint veszek egy nagy levegőt és futok tovább. Mindig csak a következő lépésre koncentrálva. Nem túl dicsőséges tempóban. Közben pedig az éltet, hogy nem vagyok egyedül. Arra gondolok, hogy ha közösen csináljuk, akkor valahogy csak lefutjuk ezt a maradék távot…

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!