Sok külföldön tanuló diák tért haza öt hete, rekord gyorsasággal. Hirtelen kellett eldönteniük, hogy maradnak vagy hazajönnek. Voltak, akik már évek óta kint tanulnak és voltak olyanok is, akiknek ez az első külföldi évük. A tanulók többsége hazajött, sok országban a kollégiumok is bezártak, tehát nem nagyon volt más választásuk. Péter, állandó olvasószerzőnk írása.

Egyszer mindenki felnő!

Ha két hónapja valaki azt mondja, hogy ilyen mondatot leírok – komolyan-, akkor bizony erősen letagadtam volna. Én nem olyan vagyok…És most le kell írnom, mert ez formálódott meg bennem az elmúlt egy-két hétben.

Hiányzik a fiam.

A fiam, aki öt hete itthon van velünk egy házban. A hálószobánk mellett van a szobája. És mégis. Hiányzik az a fiam, aki elment Hollandiába. Akinek az apja voltam vagyok. Az apja, akire felnézett, aki segíteni tud neki, akihez kérdéssel fordulhat. Aki rászól, aki finoman irányítja az életét (mert még szüksége volt rá…). Az apja, aki példát mutat neki. Aki az életre tanítja.

Na ez mind megszűnt.

Nyilván nem szűnt meg, nekem kell ezt az egészen új helyzetet kezelnem. Őszintén bevallom, hogy erre nem készültem.

Már nem értem, mit tanul.

Lelkesen magyarázza, de nem értem. Pedig matek, statisztika, grafikon, eloszlás, stb. Amiben jó vagyok. Azt hittem, jó vagyok. De már nem is értem, amit lelkesen magyaráz. A kezdő fizetése többszöröse lesz az enyémnek. Pedig én is jól keresek.
Angolul többet olvas és filmezik, mint magyarul. Én annak idején Iacocca menedzser-önéletrajzát olvastam lelkesen, ő most Elon Musk könyvét olvassa, angolul, e-könyvben.

Nagyon hirtelen lett nagyon önálló.

Eddig hazajött egy hétvégére, akkor még kicsit „visszaváltozott”. De most már látom, mi lett ott messze a fiamból.

Egy önálló, a világot nálam sokszor jobban értő fiatalember. Aki egészen máshogy él, mint én, mint mi a szülei.

Hiányzik neki Hollandia.

Az az inspiráló szellemi közösség, az angol nyelvű haverok és poénok. A kocsmázás, az önállóság, a biciklizés. A város hangulata.

Az egyetemi lét, az egyetemista élet. Az okosodás.

“Elvesztettük őt.” Talán nem végleg.

Felvette a kinti fordulatszámot, és most le kellene lassulnia ide hozzánk. Vidékre, a családi házba, a szülőkhöz. Akik még mindig ugyanazok a szülők, akikre tavaly, tavalyelőtt felnézett. Akik rászóltak. Akik példát mutattak neki.

Akik az egyetlen viszonyítási pontok voltak az életében. A kortársai mellett természetesen.

Azok gondolkodom, ha nincs ez a vírushelyzet, akkor mikor szembesülök ezzel. De ez most nagyon fejbevágó élmény volt. Én nyomom a hómofiszt, ő meg 11-kor felkel (hiszen éjjel kettőig olvasott-csetelt-tanult, angolul).

Talán jobb lett volna mindez nyáron. De most a nyakamba szakadt.

Azt hittem, könnyebb lesz. De nem az. Durván az arcomba nyomja az élet, hogy megöregedtél, haver… a fiad túlnőtt rajtad. És két hónapja még büszkén írtam, hogy majd a fiam cégénél fogok dolgozni. Most már látom, hogy kb. esélyem sincs.

Az eszemmel örülök, hogy így alakult. A szívem meg sajog néha. Örülök, hogy jól van. Örülök, hogy éli az életét,

de ekkora változásra, ilyen hirtelen nem számítottam. Őszintén nem.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!