Családos ember vagyok. Feleség, két gyerek. Családi ház, két autó, fedett-fűtőtt medence a kertben. Tavaly tavasszal volt a húszéves házassági évfordulónk. Feleségemnek a második férje vagyok, az első házassága gyorsan és gyerek nélkül ért véget. Szokta is mondani, hogy a mi házasságunk tartós lesz, mert ő már túl van egy váláson, azaz a „statisztikát” –mely szerint minden második házasság válással ér véget- mi már teljesítettük. M.Péter állandó szerzőnk.

Bennem az utóbbi időben viszont felmerült a kétely.

Mert indok az lenne, hogy miért váljak el. Az intimitás gyakorlatilag megszűnt közöttünk, és sokak szerint ez már a válás előszobája. Jobban érzem magam, ha ő nincs otthon, mintha körülöttem tenne-venne.

Van (volt?) egy szeretőm, akivel számtalanszor bújtunk össze… és akivel azt gondolom, boldogabban élnék, mint a feleségemmel. De neki is férje, gyerekei vannak, akiket nem akar, nem tud elhagyni.

Két gyerekünk már bőven kamasz, nekik talán nem lenne akkora stressz egy elköltözés.  (Azért jó, ha fiatalon vannak gyerekeid, mert amikor már elég nagyok ahhoz, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül elhagyd az anyjukat, még nem leszel túl idős ahhoz, hogy új életet kezdj.)

Annyi éve hazudok a feleségemnek, hogy már nincs erőm, nincs energiám egy őszinte újrakezdéshez vele.

Ebbe meg így bele fogok betegedni, asszem. Igazából ott éreztem, hogy nagy a baj, amikor elgondolkodtam, hogy mit is kérnék az ötvenedik születésnapomra, és az ugrott be, hogy „egy hétvégét, amiről soha nem kell elszámolnom, hogy hova mentem és mit csináltam… egyedül”. Szóval indokom lenne bőven.

De.
És itt jönni kell egy „de”-nek.
Azt hiszem, nem fogok elválni.

Mert anyámtól, apámtól nem ezt láttam, nem ezt tanultam.

Mert az életünk, a családi házunk, a mindennapjaink, a családi kassza, a gyerekek élete úgy van összerakva, hogy két szülő vesz részt mindebben.

Mert a feleségem nagyon nem értené, mi a bajom.

Talán az a baj, hogy nem beszéltem meg vele időben. Csendben voltam, amikor kiabálni, veszekedni kellett volna. Talán minden más lett volna. És ennek a belenyugvó hallgatásnak a következményeit nem tehetem rájuk.

Vagy mégis?

Lehet, hogy az a baj, hogy mindenkinek a hibáját magamra veszem? Hogy mindig, minden problémában a saját hibáimat keresem és azt nagyítom fel akkorára, hogy a másik hibái már nem is látszódnak?

Körülöttem sokan elváltak. Ők csinálták jól, vagy én?

Kétszáz évvel ezelőtt az átlagéletkor 40 év alatt volt. Ha valaki 18 évesen „holtomiglan-holtodiglan” fogadalmat tett, akkor praktikusan 20 évre vállalt hűséget. A mi házasságunk ennyit már megélt. De még ennél több van hátra. Lehet, hogy lassan az lesz a „normális”, hogy valakinek nem egy, hanem több párkapcsolata lesz az életében?

Ahogy egyre hosszabb az életünk, egyre „fogy a hűség”, mert betarthatatlan erkölcsi fogalommá válik? Ahogy például a házasság előtt nem szexelünk rég túlhaladott hagyománya? És most vagyunk egy „átmenti” korban, ahol a minden-áron-együtt és az elválok-könnyedén egyformán jelen van? Aztán kiderül, melyik a jobb….

Újra akarom kezdeni? Így közel ötvenhez? De még előttem van még huszonév!

Vagy keressek pótcselekvéseket, hobbit, közéleti funkciót, önkéntes társadalmi életet, hogy eltereljem a figyelmet a házasságról?
De attól jobb lesz? Ami most hiányzik, az intimitás, a meztelen női test illata, az akkor is hiányozni fog!?

Mennyire tipikus házasság a miénk!

Megismerkedés, összeköltözés, házasság, gyerek, minden négy éven belül. Aztán kommunikációs problémák, nem beszéljük meg mindazt, ami nem tetszik. Félrelépés, kiderül, „te vagy a hibás mindenért”, látszólag minden rendben, de az intimitás eltűnik.
Mások ilyenkor elválnak, az hiszem.

Mennyire tipikus házasság a miénk?

Anyagilag a felső tíz százalékban vagyunk. Mégsem vagyok boldog. Vajon a feleségem tudja, hogy a váláson gondolkozok? És ha nem tudja, az mennyire nagy baj? Az jelez valamit, ha már annyira jól tudom játszani otthon az elvárt „figurát”, hogy lassan én is elhiszem?

Persze az is lehet, hogy a feleségem tudja, hogy válni akarok, de inkább hallgat. Addig élvezi az életet, amíg mellette vagyok. Ki tudja? Tudom, meg kellene kérdezni.

De nem tudok vele kommunikálni. Rosszul viselem, amikor sír, amikor rosszkedvű.

És ilyenkor nekem kell vigasztalni. Még akkor is, ha én bántottam meg valamivel, amiben nekem volt igazam. Hát inkább megspórolom ezt magamnak. Lustaság? Rövidlátás. Talán.

Nem fogok elválni, azt hiszem.

Mert sok mindenben egyezik a véleményünk. Mert anyagi kérdésekben sosem volt vitánk. Mert nincs kedvem összepakolni, osztozkodni, anyám előtt magyarázkodni. Mert tudom, hogy a gyerekeim azért ilyenek (nyugodt, magabiztos, szociálisan érzékeny és nyitott, kreatív, lelkes kamaszok), mert a két szülő együtt nevelte, együtt neveli őket.

Azt mondják, a gyerekek elől nem lehet elrejteni a szülők kapcsolatának, a házasságuknak a problémáit. Szerintem a gyerekekkel semmi gond nincs. Akkor ilyen ügyesen „elrejtettem” a problémáimat, vagy nincsenek is problémák?

El kellene mennem terápiára, pszichológushoz. De ha a feleségem megtudná, akkor az egy vallomással felérő út, a válás első lépése lenne. És a választ, a döntést így is nekem kellene meghozni.
Egy hölgyismerősöm, akivel nagyon régi és nagyon szoros a viszonyunk, azt mondta, hogy

én úgysem fogok elválni, mert nem tudom elengedni a feleségem.

Mert sajnálom őt. Ha sajnálom, akkor még fontos nekem, akkor még szeretem is, ugye? Akkor meg miért akarnék elválni?

Tényleg jobb lenne egyedül? Meddig lennék egyedül? Meg akarok szokni valaki mást?
És tudnék még őszinte lenni valaki máshoz? Vagy már annyira belenőttem ebbe az önfeladó, a másik elvárásainak minden áron megfelelni akaró figurába, hogy néhány év múlva ugyanebben a helyzetben találnám magam? Vagy újra tudnám építeni magam?

Nem kényelmesebb ez így?

Azt hiszem, senki nem értené, miért válok el. Sokaknak mi vagyunk a mintaházaspár.

Egy jóbarátom, akik öt éve elváltak (ott a férj lépett ki a házasságból, évek óta félrelépett, de megvárta, amíg a gyerekek elég nagyok lesznek), azt mondta a válása után: „Azon gondolkoztam sokáig, hogy van-e jogom a saját boldogságomat keresni, mások szomorúsága árán.”
Nem fogok elválni, azt hiszem.
Ha mégis, akkor szólok.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!