Amikor a fiam online zaklatás alanya lett

Lehet forró egy téma, tele lehet vele a sajtó és foglalkozhat vele a szomszédtól a zöldségesig mindenki, igazi súlya akkor lesz, amikor téged is érint. Hatványozottan igaz mindez, ha a gyerekeddel történik valami olyan, amiről korábban csak hallottál, még akkor is, ha elvileg felkészülten ér a dolog és nem vagy teljesen tájékozatlan a témában. Kárpáti Judit írása.

Így jártam én is, amikor a fiam online zaklatás alanya lett.

Tulajdonképpen azt mondhatom, az átlaghoz képest némileg több ismerettel rendelkezem a témában, lévén a digitális világ az egyik terület, amivel újságíróként foglalkozom. Nagyjából tudtam ennek a jelenségnek a mibenlétéről,

ráadásul nemrég én magam szerveztem az iskolában egy kétrészes előadást a gyerekeknek és a szülőknek, mely körbejárta az internetbiztonság kérdéseit.

Az előadások, különösen a gyerekek számára szervezett, kifejezetten jól sikerültek, a visszajelzések alapján a gyerekek nagyon nyitottak és érdeklődőek voltak. Hosszú hetekig foglalkoztatta őket a dolog és sok kérdésükre kaptak ennek kapcsán választ.

A szülői foglalkozáson beszélgettünk az online zaklatásról és a különböző Viber csoportok veszélyeiről is, arra jutottunk, hogy lesznek még érdekes dolgok, jó, ha felkészülten állunk ezek elébe. Ami azt illeti, nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan próba elé állít egy helyzet, aminek ráadásul az én Milánom a főszereplője. És nem azért, mert ő zaklat valakit, hanem azért, mert ő lett az áldozat.

Persze ezekben az esetekben nincs jobb helyzetben egyik fél szülője sem, azt hiszem

semennyivel nem jobb a zaklató anyjának, apjának lenni, legalábbis az én nézőpontom ez. Legfeljebb az érzés más, nekem most az jutott, hogy letaglózott, milyen mélyen érinti a fiamat az eset és tisztán láttam, miért olyan veszélyes az online zaklatás (is).

Milu egy rajzfilm sorozatot követ a barátaival youtube-on,

ennek kapcsán alakítottak csoportot. Súlytalan és felnőtt szemmel vicces beszélgetések zajlottak ezen a fórumon az egyes karakterekről, az epizódokról és hasonlókról. Egészen addig, míg a téli szünet egy napján lefekvéskor a fiam elmesélte, hogy

elég rosszul érzi magát, mert az egyik fiú létrehozott a csoportban egy szavazó felületet, ahol arról lehet szavazni egy skálán, amihez minősítések is tartoznak, hogy Milán mennyire hülye,

amiért nem mindig írja jól a japán neveket, amik a filmben szerepelnek. Bár elsőre banálisnak tűnhet a probléma, de egyből láttam, hogy ez cseppet sem az a dolog, amit le lehet söpörni azzal, hogy ne törődj vele. Ráadásul a maga módján próbálta hatástalanítani az ostoba ötletet és írt a másik fiúnak, hogy ne piszkálja, vajon, nincs-e jobb dolga a szünetben ennél. Válaszként azt kapta, hogy nincs.

Az én megoldásom

Abban maradtunk, hogy a szünet végeztével a tanulmányi osztályon kiderítem az évfolyamra járó fiú szüleinek a számát és beszélek velük. Másnap Ausztriába kirándultunk szánkózni és a fiam időről időre megjelent mellettem és nézett rám a zöld szemeivel; „Mami még mindig rosszul érzem magam ettől az egésztől.”  Valahogy eltelt a nap, hazaértünk, én a zuhanyban próbáltam épp felmelegedni a szánkózás után, amikor zokogva jelent meg az ajtóban az összetört Milán.

Most már egy másik fiú is folytatta a dolgot, újabb szavazás indult arról, milyen mértékben hülye a fiam.

Egy szál törülközőben tárcsáztam a fiú édesapját, jól ismertem, nem volt kérdés, hogy ezt azonnal le kell állítani. Pár szóban vázoltam a helyzetet, mindenben egyetértetünk és nyomban beszélt is a fiával. A másik gyereknek az édesanyjával sikerült ugyanezt a beszélgetést megejtenem pár nappal később, amikor megszereztem a telefonszámát. Ugyanaz a beszélgetés, korrekt és normális hozzáállás. Mindezek mellé úgy éreztem jónak, hogy beavatom a gyerekek tanárát is, írtam egy levelet, amiben leírtam, mi történt, bár nevek nélkül.

Ő is pont úgy reagált, ahogyan ilyen helyzetben kell, megköszönte, hogy megírtam.

Bár nyugtázhatnánk, hogy ezzel le is van zárva a történet, még van némi utóélete és számomra inkább ez vet fel kérdéseket.

Az egyik kisfiú ugyanis szinte azonnal bocsánatot kért a fiamtól, mi több azt mondta, ha nem bocsájt meg, ő azt is megérti és elfogadja. Milán persze nagy megkönnyebbüléssel azt mondta, felejtsük el.

De a másik fiú nem kért bocsánatot, amikor az iskolában találkoztak úgy tett, mintha semmi nem történt volna, ráadásul zavartalanul játszottak együtt. Napokig magyaráztam Milánnal, hogy egyáltalán nincs rendben, ha valaki nem kér egy ilyenért bocsánatot és neki sem szabadna úgy tenni, mintha azzal el lenne intézve, hogy a szülők beszéltek a fiúval. Mert, ha így tesz, akkor a Spar Budget háztartási keksz polcára helyezi magát. Ha pedig kiáll magáért, a polc tetejére kerül, a Merci csokik közé. Egy tízéves gyerek nem tart és nem is tarthat ott, ahol én negyvenöt éves fejjel, megannyi próbatétel és kihívás után. Azóta sem tette szóvá a dolgot és csak bízhatok benne, hogy egyszer megérik erre, ha valaki épp átlép rajta.

Közben bennem is számos kérdés van még mindig.

Vajon a lehető legjobban jártam el, ezeket a lépéseket kell megtenni egy hasonló esetben? Nekem kéne szóvá tennem a kisfiú szüleinél, hogy még mindig nem kért bocsánatot? Vagy nem is fontos a bocsánatkérés, elég, hogy otthon elbeszélgettek vele?

Ahhoz, hogy megtanuljuk ezekre az új, a digitális világ kreálta új helyzetekre a válaszokat, nincs más választásunk, tanulni kell. Sokat beszélgetni, szakértőkkel találkozni és közösen megalkotni a szabályainkat.

Ha szeretnél találkozni velünk, gyere el a következő rendezvényünkre, amelyről ITT olvashatsz. A rendezvény alapkérdése a kamasz identitáskírzise és ezzel együtt a mi megzizzenésünk…Ha érdekel, írj egy JÖVÖK-et ide: anyapara@anyapara.hu és küldjük is a részleteket!

Életről, halálról, barátságról, testről, pasikról beszélgetünk a podcast adásainkban. Kattints és #Hallgassránk!