Diákok a tanárokért mozgalom. Ha belegondolunk, ez abszurd. Az én időmben a lázadó kedvű diákok tanáraik ellen szervezkedtek. Ma ezzel szemben a tanárokért demonstrálnak! Hol van az a luxus, amikor még lelkesen skandálhattuk: We don’t need no education. We don’t need no thought control? Salát Janka írása.

We do need education

Most, az a diák, aki gondol a jövőjére, legfeljebb azt skandálhatja, hogy We do need education!

Valójában persze nem annyira a tanárokért, mint saját jövőjükért tüntetnek, mert felismerték, hogy önnön elemi érdekük az oktatás színvonalának emelése. Legfőbb követelésük:

Megoldást a tanárhiányra!

Tanítható és tanulható mennyiségű és minőségű tananyagot!

Élhetőbb körülményeket az iskolákban!

Figyelmet az oktatásra!

Van egy bűnöm. Nem voltam ott a tüntetésen. Helyette magánórákat adtam és pénzt kerestem. Nem túl heves tipródás után döntöttem úgy, hogy az előre megbeszélt klienseket nem mondom le.

Belefáradtam annak bizonygatásába, hogy a munkám értékes.

Fiatalok, akik hisznek, remélnek

Utólag megnéztem minden videót, interjút, és nagyon sajnálom, hogy nem a tüntetést választottam. Annyira lelkesítő volt látni, hogy nem hozzám hasonló roggyant vénasszonyok próbálják bizonygatni, hogy munkánk ér annyit, mint egy árufeltöltő munkája, hanem

fiatal, jó vágású, lelkes arcok hívták fel a figyelmet az oktatás botrányos helyzetére.

Öröm látni, hogy értelmes fiatalok hisznek, remélnek, szervezkednek, változást akarnak. Churchill szavai jutnak eszembe:

„Aki 20 évesen nem liberális, annak nincs szíve, aki 40 évesen nem konzervatív, annak nincs esze.”

A tüntető (virrasztó, sőt sztrájkoló) diákokban ott látom nemcsak a szívet, hanem az észt is. Gondolnak saját és hazájuk jövőjére, és hajlandóak cselekedni érte.

Elit gimnáziumok érettségizőinek 20-50%-a eleve külföldön tanul tovább, ami – az itthon maradó magyarságra nézve – nagyon szomorú statisztika. A tüntető, illetve virrasztó diákok azonban kifejezték hazaszeretetüket:

ők ezt az országot szeretnék olyanná formálni, ahol érdemes élni, ahol érdemes tanulni, ahonnan nem szükséges mielőbb elmenekülni egy jobb élet reményében.

A Kossuth-nótát énekelték, kokárdát tűztek szívük fölé, magyar zászlót lengettek. Talán nem használnék olyan dagályos kifejezéseket, hogy a 21. század márciusi ifjai, de mégis, mi ez, ha nem hazaszeretet?

OLVASTAD MÁR?  Amikor kamaszt büntetünk, jellemzően magunk megyünk a pofonért

A tanárnak mindig van választási lehetősége, bármikor pályát módosíthat, tudásuk piacképes, diplomájukat bármilyen más ágazatban kamatoztathatják. A diákoknak azonban nincs választásuk. Nem mondhatják azt, hogy ha nincs tanár, elmegyek máshova tanulni.

Mert máshol sincs tanár.

Ezek a diákok nekünk, felnőtteknek, tanároknak, köznevelésben dolgozóknak mutattak tükröt: álljunk már ki – ha magunkért nem is – legalább értük. Megmutatták, hogy mellettünk állnak, most kell sztrájkolni, polgári engedetlenséget szervezni – nem magunkért, hanem őértük. Ahogy az egyik srác megfogalmazta,

lehet, hogy rövid ideig rosszabb lesz, ha pár hétig nincs megfelelő oktatás, de vállalnunk kell a rövid távú hátrányokat a hosszú távú előnyökért.

Amikor látom a velük készült interjúkat, elsüllyedek szégyenemben, hogy már eszembe sem jut megszervezni, tagintézményünk gördülő sztrájkját.

Lehet, hogy kiégtem? Már nem hiszek abban, hogy változás lesz, ezért igyekszem a saját pecsenyémet sütögetni, távol tartani magam a reménytelen küzdelemtől, és a lehető legteljesebb életet élni egy tökéletlen (szar) rendszerben.

Lehet, hogy most már tényleg ezeknek az értelmes fiataloknak kell kiharcolniuk helyettünk, hogy változás történjen?

Fiatalok, akik nem hisznek

No de mi a helyzet azokkal a fiatalokkal, akik nem voltak ott a tüntetésen? Akik nem virrasztanak, akik bejárnak iskolába, utálják az egészet, és – hozzám hasonlóan – azon gondolkodnak, ők egyéni szinten hogy tudnának a lehető legkevesebb sérüléssel ellavírozni a rendszerben. Becslések szerint 5 ezer diák tüntetett. Mi a helyzet a maradék 400 ezer középiskolás korú fiatallal?

Én ezzel a 400 ezerrel találkozom mind a magánéletben, mind a napi munkámban. Többségüket egyáltalán nem érdekli, merre halad a magyar közoktatás, sokkal inkább fókuszálnak saját egyéni céljaikra.

Én pont ilyen voltam 25 éve. Éltem a normális középiskolások életét, szerelmes voltam, álmodoztam, megtanultam, amit kellett, és fogalmam sem volt, ki van kormányom. Bevallom, szerintem ez tök egészséges hozzáállás.

OLVASTAD MÁR?  Egyetemisták, pályázzatok ötletekkel!

Vannak azok, akik már azelőtt kiábrándultak a rendszerből, hogy valaha lelkesedtek volna.

Lány, aki betöltötte a 18-at, de eszébe sem jutott szavazni, mert bohóckodásnak tartja az egész magyar közéletet. Kitűnőre leérettségizett és most külföldön dolgozik, hogy később legyen pénze a megálmodott külföldi egyetemre.

Magába roskadt fiú, akinek az összes haverja külföldre ment, az ő szülei ezt nem tudják finanszírozni. Úgy tervezi, az első adandó alkalommal „dobbant”.

Vajon szubjektív jóllét szempontjából melyik attitűd a kifizetődőbb?

Egye fene, a kissé sánta és roppant patetikus hasonlathoz nyúlok. Kinek jobb: Petőfi Sándornak, aki 26 évesen feláldozta életét egy veszett ügy oltárán, vagy annak, aki 80 évig élt boldog házasságban, szerető családdal, barátokkal vette magát körül, és fittyet hányt a forradalmi szelekre?

Pszichológusként támogatom, hogy egy fiatal éljen, szeressen, utazzon, keresse a boldogságot, és pszichológusként támogatom, hogy egy fiatal lelkesedjen, harcoljon egy jobb világért.

Kép forrása: blikk.hu

Oszd meg a véleményed velünk!