Nő vagyok, anya vagyok, blablabla. Ez a két “szerep” az évek során- ideális esetben- egymás mellett halad, tehát attól még, hogy anya lett valaki nem szűnik meg nőnek lenni. Vagy igen. Bábel-Szücs Szilvi írása.

Ha nagyon direkt akarok lenni és megsérteni képzeletben sok-sok nőt, akkor azt mondhatnám, hogy ennél a pontnál nemes egyszerűséggel kettészakad a női társadalom

és lesz az antinő, de tiger mutter, valamint

a nő és egyben anya (is) típus.

Ezen sokáig lehetne filozofálgatni, hogy miért alakul így, hogy ki tehet róla és ki szenved ebben a legtöbbet.

Hogy a kamasz lányod vagy fiad mit gondol arról, hogy már megint szarul nézel ki nagyon, és világfájdalom van az arcodra írva.

Egyben, hogy rendezi majd a saját filmjét ezekkel a kamaszkori élményekkel a háta mögött. De nem filozofálgatok, nem osztom az észt, hiszen mindenki a saját filmjét forgatja. Inkább megosztok egy saját történetet abból a célból, hogy ha esetleg megint négy napig nem sütne ki a Nap (…), akkor is legyen mibe kapaszkodni.

A jómultkorában, mikor az első kamasz fiammal voltam várandós, akkor egy kb.80 éves (!) doktor volt az orvosom. Gyakorlatilag alig beszélgettünk egymással, de nekem ez teljesen oké volt. Egy egyszobás lakásban volt a rendelője és annyira kihallatszott minden a “váróterembe”, hogy mindig szólt a Calypso rádió.

Csak akkor halkította le, amikor a szívhangot vizsgálta, gondolom azért, hogy halljuk.

Minden alkalommal, amikor mentem hozzá vizsgálatra, az asztala tele volt külföldi orvosi folyóiratokkal és látszólag azt olvasgatta.

Szerencsére semmi panaszom nem volt soha (és ha lett volna, azt sem tudtam volna, mert mondom: alig beszélgettünk), de éppen aznap irtóra fájt a derekam és ezt el is mondtam neki, akkor még nem tudtam, hogy ez teljesen normális és konkrétan semmit nem tud tenni ellene. Letolta a szemüvegét az orrára, rám nézett tök komolyan ezt mondta:

“Éppen ma olvastam az XY (itt mondott egy nőgyógyász amerikai lapot, nyilván fogalmam sem volt, hogy mi az, hiszen akkor még csak kábéra volt internet) folyóiratomban- mutatta a lapot és az oldalt-, hogy a nők sokat szenvednek, de tovább élnek!”

És ezzel le is zárta ezt a témakört. Nyilvánvaló volt, hogy nem olvasott semmi ilyet, de egy közel 80 éves szülés- nőgyógyásztól, akkor 27 évesen ez a problémamegoldás nekem bejött.

Biztos sokan elítéltek, hogy elbagatelizálom a “gender problémát”, de ha a “sokat szenvednek”-et megpróbáljuk “sokat szeretnek”-re átfordítani, akkor lehetne ez a 2019 -es Anyapara szlogenünk itt a finisben:

A NŐK SOKAT SZERETNEK ÉS TOVÁBB ÉLNEK.

Ha szeretnétek még erről (is) beszélgetni velünk, gyertek el 21-én, csütörtökön a következő Anyapara meetupra a Corinthia Hotelba. A részletekről ITT olvashattok, és ha úgy döntötök, hogy jöttök, írjatok egy JÖVÖK-et ide: anyapara@anyapara.hu 

Foto:www.pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!