Veletek is előfordult már igaz, hogy az egyébként imádott kamaszaitok olyat mondtak nektek, amitől úgy éreztétek menten megfordul veletek a világ? Hogy hirtelen nem kaptatok levegőt? Hogy miután ő már rég elviharzott ti még percekig álltatok némán és azon tűnődtetek ez meg mi volt? Erről tartottunk Anyapara Műhelyt múlt vasárnap.

Mint már annyiszor írtunk róla, a kamasz folytonosan figyeli, teszteli a külvilágot és minket.

Különleges nagyítóval kezdi el érzékelni és értékelni a körülötte zajló eseményeket,

a felnőttek világát, beleértve a szüleit. Ezidáig idealizált minket, “nagyok voltunk és tökéletesek számára”, nagyjából elfogadta a döntéseinket és ez egy állandó biztonságot adott.

Mostanra viszont megnőtt, a teste és a lelke is változik.

Viszonyít, figyel, értelmez. Készül a saját felnőtt szerepére, a tőlünk való elszakadásra, keresi önmagát

és szeretné megérteni a világot. A kortárs kapcsolatok előtérbe kerülnek az életében. Figyel, kritizál minket felnőtteket. Néha kedves és bújós, mint régen, máskor tüskés és beszólogat. Nem egyszerű sem neki, sem nekünk. Ez volt a kiindulópont.

Hogy kell elképzelni egy ilyen Anyapara Műhelyt?

Rövid bevezető után mindannyian egyetértettünk abban, hogy egy kritizáló kamasszal az élet néha olyan, mintha bekerültünk volna a vidámparkban az Elvarázsolt Kastély tükör szobájába. Emlékeztek ugye azokra a tükrökre amelyekben néha 4 méter magasnak, de csontsoványnak látszunk, egy másik pillanatban pedig apró, duci labdáknak? Mi vagyunk a tükörben, magunkat látjuk, de mégsem a megszokott formában és ez néha lehet mulatságos számunkra de máskor kifejezetten szorongató, elbizonytalanító vagy éppen fájdalmas.

A résztvevőkkel első körben azzal foglalkoztunk, milyen érzéseket hoznak elő belőlünk ezek a kamaszok által mutatott kritikus tükrök? A második részben egy önként jelentkező mesélt el Katának egy konkrét szituációt, úgy, mintha négyszemközt lennének egy terápián Katánál. A harmadik részben a hallottakat “veséztük ki”.

Sokunknál jelent meg a kétségbeesés, a tehetetlenség, a harag, a sértettség, a szégyen, a lelkiismeret furdalás vagy a meglepettség.

Mindenki elmesélhette az általa megjelölt érzések milyen konkrét eseményhez vagy személyes történethez kapcsolódnak.

A többiek meghallgatták ezeket a beszámolókat, majd kiderült, hogy sokunknak voltak hasonló élményeink kamaszainkkal. Nekünk is mondták már, hogy “olyan maximalisták vagyunk, mint a nagyszülők, vagy “retro az öltözködésünk” vagy az “egész felfogásunk”. Vágták a fejünkhöz, hogy “rosszat akarunk nekik és igazságtalanok vagyunk”, vagy egyszerűen “semmit sem értünk”. Mondták már, hogy “nagyon béna a program”, amit szerveztünk, noha a belünket kitettük, hogy ők jól érezzék magukat…

És “nagyon ciki amiért a fiatalokat akarjuk utánozni”, egyébként is “tök gázok vagyunk”.

Arról beszélgettünk, hogy ezek a kritikák néha tényleg nagyon betalálnak és komolyan tudnak fájni. Amikor jó napjaink vannak- mert az élet könnyebben megy- ,csak egy apró bosszús mosollyal nyugtázzuk a csípős mondatokat. De vannak napok, amikor nehezen birkózunk meg velük, beleégnek a lelkünkbe és nem mozdulnak onnan.

OLVASTAD MÁR?  Pedagógus Kossuth-díj

Mit tudunk tenni ilyen helyzetben? Hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket? A Műhely résztvevőivel hosszan beszélgettünk erről. Felmerült, hogy vannak esetek, amikor ezek a mondatok azért fájnak, mert érzünk benne némi igazságot, amit magunk elől is szeretnénk eltitkolni.

  • Ha mindig azon igyekszem, hogy jó szülő legyek és lazább, mint az én szüleim, rosszul eshet, ha szigorúnak titulálnak és vaskalaposnak.
  • Ha elváltam és aggódom, hogy a gyerekek velem is olyan jól érzik-e magukat, mint az apjukkal töltött hétvégén, nagyon magam alá kerülhetek, ha lefikázzák azokat a programokat amiket én szervezek nekik.
  • Ha nincs párom, vagy a párommal semmi közös pillanatunk nincs, kétségbe eshetnek, ha közli a gyerekem, hogy egyáltalán nem szeretne most programot velem, mert inkább a barátaival menne.

Mielőtt teljesen kiakadunk rájuk, gondolkozzunk el azon, vajon nem rólunk szól-e a történet. Érdemes átgondolni, nem egy “érzékeny lelki tyúkszemünkre” taposott-e a kamaszunk, tulajdonképpen rávilágítva egy számunkra is nehéz témára.

Van persze, hogy a kritika nem valós, hanem tényleg igazságtalan, vagy olyan stílusban érkezik, ami elfogadhatatlan. Ez esetben mindenképp vissza kell jelezni, nem hosszú lére eresztve de határozottan, hogy ezt valótlannak és sértőnek érezzük, megbántott minket vele és gondolja át jobban amit állít.

OLVASTAD MÁR?  Amikor kamaszt büntetünk, jellemzően magunk megyünk a pofonért

Az Anyapara Műhely résztevőivel azzal zártuk az összejövetelt, hogy persze nem egyszerű ezeket a kritikus pillanatokat mindig okosan és bölcsen megoldani.
Viszont ha mi hitelesek leszünk a gyermekeink előtt, ha merünk és tudunk beszélni a vitás helyzetekben magunkról, az érzéseinkről, ha képesek vagyunk felismerni egy bántó mondat mögött a valódi fájdalmunkat, és ha tévedtünk, mi is tudunk bocsánatot kérni adott helyzetben egy gonoszabb mondatunkért, sokkal emberibb szülőként mutatkozunk meg a gyermekünk előtt.

A záró “esemény” mindig a kis papír, amit kiosztunk és mindenki felírja magának azt az egy mondatot, ami a leginkább üzenet volt számára ezen a napon. Volt olyan résztvevő, aki elárulta, hogy ő mindig a pénztárcájában hordja ezeket a kis papírokat (már három is volt neki), hogy emlékeztesse őt az itt hallottakra. Köszönjük!

Márciusban is lesz Anyapara Műhely, időben szólunk majd!

Fotó: pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!