A kamaszkor az egyik olyan aggasztókitüntetett időszaka életünknek, amit a pszichológusok normatív krízisként emlegetnek. Az évtizedek során több menetrendszerű megbolonduláson megyünk keresztül, ezek közül legdurvább a serdülőkor, illetve az életközépi válság. A jó hír az, hogy mindez személyes fejlődésünket szolgálja, az viszont aggasztó, hogy gyermekünk serdülőkori identitáskrízise nagy valószínűséggel egybeesik saját megzizzenésünkkel, így otthonunk jó eséllyel jobban emlékeztet egy zártosztályhoz, mint békés családi fészekhez. Salát Luca írása.

Normatív krízisben külső trauma nélkül is képesek vagyunk dilisen viselkedni, hiszen épp az a feladatunk, hogy érzékenyek és sérülékenyek legyünk.

Ilyenkor megkérdőjelezzük eddigi életünk értékeit, sikereinket, kudarcainkat és kapcsolatainkat. Amikor kamaszunk agyonverését fontolgatjuk, érdemes arra gondolni, hogy

létezik egy tudományos elmélet, amely szerint nem szemétségből teszi tönkre a gyerekünk amúgy is romokban heverő életünket, hanem a maga körül végzett fizikai és lelki pusztítás az előfeltétele annak, hogy egy magasabb fejlettségi szintre lépjen.

Az elmélet egyébként Erik H. Erickson nevéhez fűződik, akinek nem csak pszichológusként, hanem anyaként is köszönettel tartozom.

Fejlődési modelljének hála, amikor a szemétdombján tökét vakaró, cinikus megjegyzéseket motyogó gyerekem üveges tekintetébe nézek, higgadtan tudom mantrázni magamnak: A krízis sajátossága az, hogy a belső egyensúly megbomlik. Az egyensúly pedig előbb-utóbb mindig helyreáll.

További biztató hír, hogy a fejlődéslélektan szerint a kamaszkor az egyetlen olyan életkori szakasz, amikor a deviáns viselkedési formák társadalmilag elfogadhatók.

A pszichológusok szerint indokolatlan az azonnali kétségbeesés, amikor gyerekünk betépve jön haza, vagy megbukik öt tantárgyból. Érdemes folyamatában szemlélni az eseményeket és a változásokra fókuszálni.

Akkor kell parázni, amikor a deviáns tünet hosszú ideig fennáll, mert általában rágörcsölés nélkül is elmúlik csak azért, hogy újabb szörnyűséges magatartásmintának adjon helyet. Bármennyire is az ellenkezőjének tűnik, de a kamasz azon ügyködik, hogy kialakítson egy többé-kevésbé épkézláb felnőtt személyiséget.

Ahhoz, hogy összegyúrja a számára legtökéletesebb identitást, egy rakás ostobaságot szerepet és viselkedésmintát kell kipróbálnia.

Bár a normatív krízis tutira elmúlik, de sok mindentől függ, hogy az egyensúlyi állapot az eredetinél alacsonyabb vagy magasabb szinten áll helyre.

A kamaszkor véget érhet integrált énkép kialakulása nélkül is. Ilyenkor a kamasz bár sok szerepet kipróbált, mégsem tudott elköteleződni egyik mellett sem.

Minden anya rémálma, hogy a gyereke elkallódik. A kamaszkor egy olyan kiszolgáltatott időszak, amikor

a belátóképesség túl kicsi a függetlenedéshez képest, s néha talán csak a véletlenen múlik, hogy agysebész lesz-e a gyerekből vagy kocsmatöltelék (esetleg mind a kettő). Ettől persze a szülői felelősség még a miénk, de tudjunk róla, hogy rég nem vagyunk mindenhatók.

Csak azért említem a korai zárás fogalmát, hogy a mintakamaszt nevelő szülők se érezzék jól magukat.

A rendelésemen megjelenő fiatalok között akadnak tökéletes gyermekek is. Míg kortársaik a számítógép előtt vagy a kocsmában zombisodnak, ők halomra nyerik a tanulmányi versenyeket, sportolnak, énekkarra járnak és a két nyelvvizsga mellett már 10. osztályban megszerzik az emelt szintű informatika érettségit.

Szabadidejüket leginkább szorongással, evészavarokkal és gyötrődéssel töltik. Alacsony az önértékelésük, bűntudatuk van és önpusztító gondolatok kínozzák őket.

Panaszra amúgy semmi okuk, hiszen mindannyian remek családból származnak.

Idővel azonban a rózsaszín ködben megjelenik egy szigorú, kissé rideg, általában konzervatív, sokdiplomás szülőpár, rajtuk igazán nehéz fogást találni.

Gyermekeik zokszó nélkül veszik át a rájuk osztott szerepeket. Az identitáskrízist senki sem spórolhatja meg, előbb-utóbb ezek a fiatalok is szembesülnek azzal, hogy nem a saját életüket élik.

Felnőtt fejjel lázadni a család ellen természetesen kényelmetlenebb, mint tizenéves korban, de nem a világ vége.

Az én történetem

Nekem például konzervatív katolikus családomban a kamaszkorom egyetlen hangos szó nélkül zajlott, érettségi után nem sokkal pedig mindenki örömére férjhez mentem az egyházközség legszentebb fiatalemberéhez.

Ahogy teltek az évek, én egyre idegenebbnek éreztem magam az életemben.

Végül a családi hagyományok elleni lázadás radikális formáját választottam: teherbe estem egy pasitól, aki véletlenségből nem a férjem volt. Először persze megijedtem, de aztán élveztem a botrányt, hiszen domborodó pocakommal párhuzamosan

elkezdhettem az életemet a saját ízlésem szerint élni.

Nekem bejött az identitáskrízis formabontó módja, ennek ellenére azon vagyok, hogy a saját gyerekem hagyományosabb formában, a megfelelő életkorban essen át ezen az izgalmas életszakaszon.

Segítő anyai attitűdöm eszköztára kifogyhatatlan:

  1. Veszekszem vele, mert meg kell alapoznunk új viszonyrendszerünk személyre szabott szerepeit.
  2. Nem veszekszem vele, mert úgyis rám csapja az ajtót.
  3. Beleugatok az életébe. Mert kutyakötelessége, hogy vigyázzon a húgaira, bevásároljon, néha kaját főzzön és éjszaka hazafuvarozzon a buliból.
  4. Nem ugatok bele az életébe, mert tiszteletben tartom az intim szféráját addig, amíg ő sem trollkodik az enyémben. Felőlem élhet disznóólban, de amikor a szobáját elborító ételmaradékon egerek kezdenek bivakolni, akkor ő állít csapdát, s hajigálja át az undok szomszédhozengedi el a szabadban a rémült állatkákat.
  5. Nem érzem magam szellemileg felsőbbrendű lénynek. Pedig nyilvánvalóan az vagyok. Ennek ékes bizonyítékaként észosztás helyett inkább a saját érzéseimről beszélek. Neki amúgy szerintem mindegy, ha kinyitom a számat, a fülében ígyis-úgyis fülhallgató landol, de azt tanultam, hogy hosszú távon az én-közlések bevetése a nyerő stratégia.
  6. Felidézem saját szüleim mérgező mondatait, melyek lelki feldolgozására kisebb vagyont költöttem el pszichoterápia formájában. Amikor az én számon is elkezdenek kihullani ugyanezek a mondatok, akkor gyorsan eldugulok és iszom egy hosszúlépést.
  7. Napi rendszerességgel fohászkodom, hogy maradandó testi-lelki sérülések nélkül ússzuk meg ezt az egyébként roppant vicces időszakot.
  8. Felidézem a normatív krízisről szerzett tudományos ismereteimet, s azzal hitegetem magam, hogy a gyerekem, aki 18 éves korára lila hajat növesztett, elfelejtett késsel-villával enni, és beszéd helyett furcsa morgással kommunikál, épp a fejlődés magasabb szintje felé lépked.

Ha szeretnél Lucától kérdezni, írj emailt az anyapara@anyapara.hu címre.

Ha hallgatnál minket, akkor kattints IDE és máris hallgass!

Oszd meg a véleményed velünk!