Gyermekvédelmi szakellátásban dolgozni sosem volt könnyű kenyér, mostanság azonban még nehezebb. Jelenleg a fluktuáció a legnagyobb probléma. Lakásotthonvezetőként nekem kell interjúztatni az – igencsak kevés – jelentkezőt. Gyakran olyanokat, akiknek az önéletrajzát azelőtt kanyar nélkül dobtam volna a kukába. Ági nevelőotthoni tanár, vezető írása, amelynek előzményeit ITT olvashatjátok.
Összegyűjtöttem a leggyakoribb válaszokat, problémákat, amikkel találkoztam az interjúk során,
és megpróbálom megválaszolni őket azért, hogy lássuk, miért is nehéz ez a szakma, mi az, amit általában félreértenek.
Azért tartom fontosnak ezt is elmondani, mert ha gyerekvédelemről beszélünk, akkor ezekről nagyon ritkán esik szó. Emellett azét is, mert ha olvasol a sorok között, akkor látsz olyan kérdéseket is, amelyek a saját életedben is aktuálisak lehetnek.
„Nagyon szeretem a gyerekeket, ezért szeretnék ide jönni dolgozni.”
Én pedig a rántott húst szeretem, mégsem megyek szakácsnak. Tudom, ez most furcsán hangzott hasonlat szintjén, tehát megmagyarázom.
Technikailag nem muszáj szeretni a gyerekeket.
Szakmai szeretet kell, az, hogy fel tudjam mérni, mire van szüksége. Ez távol áll attól a fajta rózsaszín képtől, amit az átlag ember elképzel magának.
Mert akkor is empatikusan kell fordulni a gyerekhez, ha épp feljelent, vagy ha nagykéssel akar neked menni.
Nem teheted meg, hogy gyűlölöd vagy haragszol rá – még akkor sem, ha magánemberként nem biztos, hogy jóban lennétek. Természetesen az együtt töltött évek, a napi problémák közepette kialakulhat valamiféle kötődés, de ezt sem elvárni, sem kikövetelni nem lehet.
És pontosan ugyanez igaz a szülőkre is.
„Ezek a gyerekek áldozatok, segíteni kell nekik!”
Abszolút igaz, csak nem a dolog megszokott értelmében. Mert igen, áldozatai valaminek, viszont nem lesznek hálásak.
Ők csak azt fogják tudni – ritka kivételektől eltekintve – , hogy ki lettek emelve a megszokott közegből, amit nem minden esetben értékelnek rossznak. Vagy tudják, hogy rossz, viszont egyedül azt ismerik.
Nem csak a bántalmazó és elhanyagoló közeg lehet az ok.
Sok esetben megesik, hogy a szülő képtelen határokat szabni a gyermeknek, így az kallódni kezd – ez a következetes nevelés hiánya, amit az utóbbi évek elkényeztető, túlzottan liberális nevelési módszereknek tudhatunk be.
Ebből kiindulva, bizony előfordul, hogy a dolgozó lesz a bűnbak, annak minden következményével. Ezt pedig rettentő nehéz kezelni, főleg hosszú távon.
Azt is tudni kell kezelni adott esetben, ha például a pár éves (!) kisgyerek már lop, adott esetben a dolgozóktól is. Vagy akár csak minősíthetetlen hangnemben beszél, netán fizikálisan is agresszív.
Általában ez az a pont, amikor megcsappan a nagy altruizmus, holott minél visszataszítóbban viselkedik egy gyerek, annál nagyobb szüksége van rá.
De az is előfordulhat, hogy tetves, rühös, büdös, piszkos, és neked, mint szakembernek ugyanúgy kell szeretned, mint a többit. Ítélkezés és fanyalgás nélkül.
És ez is igaz a szülőkre is. Nekem személy szerint lett már herpeszem azért, mert apuka ragaszkodott hozzá, hogy igyak az általa főzött kávéból, direkt nekem hozta. Piszkos kézzel…
„Ez egy nagyon szép szakma, biztosan hálásak a gyerekek!”
Szép, szép… Miért lenne szép? Ugyanolyan, mint bármely másik. A gyerekek pedig nem hálásak, a 2. pontban jelölt okok miatt. Legfeljebb később… Mert ez egy ilyen szakma.
Rendszeresen kapom vissza régebbi gyerekeimtől, hogy „akkor és ott nagyon utáltam magát, de utólag rájöttem, mennyire igaza volt”.
Akadt olyan gyerekem, aki már a sittről írt nekem, hogy ott jött rá, miről beszéltem. Azóta szabadult, boldog kapcsolata van, tanul, dolgozik.
Ezek az igazi szakmai sikerek, ezekre kell nagyon büszkének lenni, és ezeket kell elrakni ínségesebb időkre.
Kívülről ugyanis nem lesz visszajelzés, mert utánkövetés egyáltalán nincs, és ezek nem látványos dolgok.
„Biztos úgy szeretnek, mint az anyjukat vagy az apjukat!”
Ez egy veszélyes terület. A gyerek érdeke az, hogy védjük a – még talán meglévő – családi kapcsolatait, ezzel segítsük az egészséges személyiségfejlődését, a kigondozás folyamatát.
Ettől függetlenül mindig eljön az a pillanat, amikor a gyerek tévedésből anyának, apának hív.
Ilyenkor helyre kell tenni őket: „neked már van anyukád”. Mert a gyerek érdeke az, hogy tudja, kik a családja, és védeni kell attól, ha esetleg a nevelő munkahelyet vált.
Régóta szakellátásban lévő gyermekek szokták „maminak” hívni azt a nevelőt, akit szeretnek. Ez már egy másik történet, ezt már ők is tudják kezelni.
És a végére a legszebb:
„Ezt a munkát nem pénzért csinálja az ember!”
Akkor szeretném felvenni a fizetésed, köszi!
Ne aggódjatok, hogy ennyi „negatív”, de nagyon is valóságos dolgot írtam, a következő írás arról fog szólni, hogy a nehézségek ellenére miért érdemes ezt a szakmát választani.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!