Tudod, miért is jó 40 évesnek lenni? Mert mindent kimondhatok, és mindenről beszélhetek, vélt, vagy valós verbális béklyó, vagy (ön)cenzúra nélkül. Mondjuk mindig is habkönnyű volt a kommunikációm, de voltak témák, amiket nem szívesen érintettem vagy inkább elkerültem. Ezt a mostani önfeledtséget milyen jó lett volna magamévá tenni fiatal(abb) éveimben! De hát pont ez az: idő. Jé Viki írása.

Ezt nem lehet idő előtt csinálni.

Azzal, hogy „ennyi idős” lettem, felhatalmazva érzem magam egy csomó dologra. Például belülről csiklandoz, hogy megosszam veletek azt a „hurrá!”-érzést, ami akkor fog el, amikor a testemre gondolok. Pedig mennyit szídtam. Utáltam.

Túl pici mellek, túl pálcika lábak, túl vékony karok. Nagy fej, óriás homlok, karikás szem. És pocak. Mint egy jól lakott napközisnek. Pocakom mindig volt. Ma is van.

Nagypapám szerint a rengeteg levestől, amit a majd’ 40 évem alatt magamba szürcsöltem. Imádom. A levest, meg a nagypapámat is. A hasammal – kisebb képzavarral élve – még most is hadilábon állok.

Megtehetném, hogy koplalok. De én imádok enni, nagyon lusta is vagyok, és bizonyos kérdésekben egészen akaratgyenge. (Okéééé, értem, elkezdek mozogni, becsszó, de tényleg, érzem, értem, hogy „ebben a korban” már kell. Tízezer lépés naponta. Meglesz. De most hadd mondjam tovább.)

OLVASTAD MÁR?  Merjen hazamenni!

Szóval nagyon nehéz ez az önelfogadás cucc.

De tudod, eltelik pontosan annyi év, amennyinek el kell telnie (tök jó, hogy nem kell azon agyalnod, hogy mennyi az az év, mert a Zélet pontosan tudja, kurva jó matekból is), és azon kapod magad, hogy már igazán nem érdekel.

Ja, és vannak ráncaim is. Magam gyártotta, házi készítésű ráncok, családi recept alapján. És szeretem őket.

Azért, mert hozzám tartoznak. A ráncaim én vagyok. És ez nem reklámszöveg. Hanem a valódiság tárgyilagossága. A karikás szemem is én vagyok. A hurkácskák a hasamon is én vagyok.

A rossz szokásaim is én vagyok.

Nagyon jó, hogy kimondhatom: hibáztam. A hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük.

Bocsáss meg, ha türelmetlen voltam.

Ne haragudj, hogy ordítottam. Elveszítettem a fejem.

Próbálok odafigyelni, hogy többén ne forduljon elő.

Köszönöm, hogy türelmes vagy hozzám.

Köszönöm, hogy vagy nekem.

Az eddig magamban dédelgetett szavaknak, gondolatoknak felszabadító hangos létet adni. Jó érzés beszélgetni mindenről.

Nemet mondani.

Vagy épp igent. Igent egy ölelésre. Ölelkezésre. Igen, volt orgazmusom, vagy épp most már ezt kicsit hagyjuk, mert úgysem lesz ma már (aztán pedig de).

OLVASTAD MÁR?  Tíz dolog ami előtt tízig számolj mielőtt kimondod a kamasznak

Igen, érző ember vagyok, a lelkem és a testem is érez.

Mostanra kerültünk olyan összhangba, hogy tudom, mit szeretne, vagy mit nem. Velem vagyok 4 évtizede, jóban-rosszban. Orgazmusban-megfázásban. Érezhetek vele. Együtt érezhetek vele(m). Szóval van abban valami bájosan, játékosan, nagyon komolyan megérkezett-érzés, hogy az ember minnyá 40.

Már nem kell azon aggódnom, vajon merre tart az életem.

Mert ha visszanézek, pontosan látom azt a kacskaringós, gebula-cselekkel, huszárvágásokkal, hajtűkanyarokkal, „szédítő magasságokkal, rémisztő mélységekkel”, napsütötte rétekkel, eltévelyedéssel, újratervezéssel, biztonságos referencia pontokkal, erős zsinórmértékkel, vicces nyúlcsapásokkal átszőtt, egyedei út-ujjlenyomatot, amit magam után hagytam, amin eljutottam idáig.

Az én utam. Senki sem tudja utánam csinálni. Mert kizárólag az én lábam alá tervezték. Neked is van egy jó kis talp alá valód. Hát táncra fel!

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!