Múlt hét kedd vagy szerda volt, de lehet, hogy inkább hétfő. A szokásos pozíciómat foglaltam el, az asztal sarkában a laptopommal és a piros füzetemmel. Óvodás boldogsággal jó nagy lila pipát raktam egy tétel mellé a színes filckészletem egyik darabjával, amikor véletlen pillantásom a falra és egy elefántormány alakú foltra vetült. Már épp jól ráfogtam volna a takarítónőre az egészet. De hamar világossá vált, hogy a folt víz és a falból jön. Én meg már megint egy ártatlan teremtésen akartam köszörülni a nyelvem. Kárpáti Judit írása.

Az események és a kálvária ezzel a momentummal indult, kedden vagy szerdán, de az is lehet, hogy hétfőn.

A hét folyamán azután fény derült rá, hogy a bútorok rejtette falszakaszok is mind vizesek, az alsó szomszéd plafonjáról nem is beszélve. Olyan szerencsés vagyok, hogy a férjem mérnök, így ő szakszerűen vakarta a fejét, ezzel is elősegítve, hogy rájöjjek a megoldásra. Azaz a vizes falak összefüggésben lehetnek azzal, hogy hiába verődtek össze konzíliumra gázkazán szakértői csoportok a fürdőszobánkban az elmúlt napokban, mégis melegvíz nélkül kell megoldani a napjainkat.

Úgyhogy igazából helyesbítenem kell, mert a kálvária akkor indult, amikor a melegvíz elapadt.

De ez mindegy is abból a szempontból, hogy az elefántormány alakú folt felfedezésének délutánján egy másik fontos felfedezést is tettünk.

Kiderült, hogy testületileg tetvesek vagyunk. (Utóbb rájöttünk, hogy az – elméleti – mérnök férjem megúszta, de nem biztos, hogy ezen a ponton van összefüggés.)

Egészen prózai módon történt ez a megvilágosodás. Milán, a fiam így szólt az autóban hazafelé:

„Ha megrázom a fejem, így, akkor apró bogarak hullanak a kezembe. Nézd!” Azzal a piros lámpánál óvatosan, nehogy leessen, a markomba helyezett egy bogarat.

Fogalmam sincs, miért nem kezdtem idegbeteg módjára ordítozni, mert sosem kell hozzá naptár, hogy tudjam melyik hét az, amikor a menstruációt megelőzően vadállattá változom. Na, most pont ez a hét volt. Úgyhogy teljesen meglepődve nyugtáztam, ahogyan közeleg az Armageddon a különböző kedvezően alakuló dolgokkal, úgy leszek egyre inkább ura a helyzetnek.

Nehéz elhinni, de már-már élveztem, ahogyan kormányozom magunkat keresztül a hétköznapi sorscsapásokon, csak az volt eléggé nyugtalanító, hogy irgalmatlanul viszketni kezdett közben az én fejbőröm is.

Tetű ellenes ecsetelővel a fejemen, épp a gyerek hajába masszíroztam a szert és azon tűnődtem, végül is a gyereknek sem esik baja, ha elkezd ő is hidegvízzel tisztálkodni, mikor messenger üzenet érkezett jó hangosan a telefonomra.

Mostanában nem hallok valami prímán, ezért volt annyira hangosra állítva, és azt vettem észre, hogy ha hangos egy üzenet, akkor sürgetőbb is valahogy. Tetves kézzel gyorsan megnyitottam, Szilvitől jött! Van-e kedvem belevágni egy 365 napos kihívásba az Instagramon?

Szegény többször járt már velem úgy, hogy küldött valamit ártatlanul, ami hozzám eleve ezzel az eltúlzott hanggal becsapódott, én meg visszakézből nyers gorombasággal tromfoltam valamit.

Gondolhatni, hogy most sem járt másképp.

OLVASTAD MÁR?  Amikor kamaszt büntetünk, jellemzően magunk megyünk a pofonért

Mégis mi a feszkés fenének vágnék bele bármilyen kihívásba, amikor a tetves élet maga szolgáltat jobbnál jobbakat?

Ostoba véglény volnék, ha önszántamból még tetézném is a meglévőeket, nem? Ezen füstölögtem este, míg a hajszárítóval próbáltam eltüntetni a gyerek lila körmeit és száját a hidegvizes hajmosás után.

Másnap hipermenő konferenciára voltam hivatalos.

Láttam már reggel, amikor szakik egy újabb csoportja érkezett, én meg épp indultam, hogy nagyon dögösen festek, mert totál elakadt a szavuk, amikor megláttak. Magabiztosan fogok egész nap közlekedni a különböző szekciók között, ez már biztos. Így is érkeztem, ebben a lelkiállapotban, gyorsan beültem az egyik terembe és azonnal rákerestem az online programra, vagyis agendára, ne legyek már Mikszáth megint.

Beírom a konferencia nevét, Smart, erre csak nézek nagyot, mert az én keresőm a Skinsmart-ra megy egyből.

Micsoda fiaskó, innen rendeltem a cuccokat, nevetgélek magamon, milyen jópofa vagyok, amikor érzem eszméletlenül viszket a fejem. Sebaj, hát nem csak úgy lófrálni jöttem, valamit írnom is kell majd erről az egészről, a tetvek majd jönnek velem, aztán este számolunk.

Komolyan tök nagy sikerem volt, többen meghívtak kávézni –az én időmben, nem így hívták, de most már lassan belejövők és nem hiszem azt, hogy tényleg kávézni akarnak.

Aztán egy kifejezetten jó pasitól kaptam egy banánt, ezt még kódolnom kell, mert ez egyelőre új, bár lehet, hogy a banán, az új kávézás, hm.

Tűnődtem azért, hogy nem kéne-e elmesélnem, hogy tetves vagyok, de gondolom, úgysem számít, mert van egy elméleti mérnök férjem, szóval sem kávét nem iszom, sem banánt nem eszem másokkal mostanság.

Kicsit eltértem a lényegtől, de visszatérek. Szóval, amíg ültem a szekciókban és hallgattam

hogyan detoxikálta magát két hónapig digitálisan egy IT-s fiú a Himaláján –muszáj itt megjegyeznem, hogy kár volt ennyit utazni, a Dembinszky utcában ez nagyobb kihívás (már itt is ez) lenne – addig elrendeztem összekuszálódott gondolataimat „365 napos kihívás” ügyben.

Azon túl, hogy nem vagyok egy mindennap posztoló alkat, sok egyéb akadályát is látom egy efféle „kihívásnak”.

Ez az alkati kérdés egyébként azonnal lehetetlenné is teszi a dolgot, mert hetek is eltelnek úgy, hogy nincs érkezésem sem szép, sem csúnya dolgot megosztani magamról. (Bár azzal a gondolattal eljátszottam, hogy Insta story-ba berakok egy képet a tetvekről meg a serkékről és azzal a kis szivecskés csúszkával lehet nekem jelezni, cuki vagy ciki a szitu.)

Aztán meg egy nap úgy alakul, hogy kedvem támad és kirakok egy képet, amin kint a fél mellem, majd utána hetekig megint semmi.

Mindez látszik is a követőim számán. Ki akar és tud egy ilyen csapongó nőt követni. Nemhogy kiszámítható lenne. Vakartam a fejem a sötétben – eljutott egy-egy foszlány az agyamig, a fiú szerint ki kéne próbálnom, hogy pénz nélkül töltsek el egy napot – és az is felsejlett a vígan lakmározó tetvek alatt az agyamban, hogy egyébként is, posztolhatok bármit, lehet a kihívás akármi, mindet szándék vezérli.

OLVASTAD MÁR?  Pedagógus Kossuth-díj

Ha a tetveinket, a csőtörést és a PMS vadállatot posztolom, a közlésem lényege, hogy menő vagyok, mert mindezt vállalom.

Ha kirakom a csöcsös képet, amit a profi fotós alkotott, akkor a közlésem lényege, hogy menő vagyok, mert ennyire szép vagyok. Posztolhatok az égvilágon bármit, az egésznek a közlés a lényege.

Hogy így vagy úgy, ebben a forgatagban és közléskényszerben, amiben itt mindannyian vagyunk, én valamitől menő vagyok.

A nagy vakaródzásban aztán azt is elfelejtettem hirtelen, hogy nem kéne ilyen komolyan venni magam, mert ma éppen nem ettől akarok menő lenni.

Hanem attól, hogy kiirtom a tetves tetveket, kitaláljuk az elméleti mérnök férjemmel, mi legyen a hamarosan szétbontott lakással, lezavarom az aktuális menstruációt, kiteszem ide a pontot és egy darabig, igény szerint kussban maradok.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!