Nem győzöm hajtogatni, hogy nyugodjon le mindenki, kamaszunk meghibbanása egy természetes állapot, csak mi szülők parázzuk túl az életkori sajátosságból fakadó tüneteket. Ez a hozzáállás sok szorongástól kímél meg bennünket, a valóság azonban ennél árnyaltabb: időnként tényleg baj van. Ezt felismerni néha elég bonyolult, hiszen a serdülőkorba még a túlbuzgó pszichológusok szerint is belefér egy rakás deviancia. Salát Luca írása.

Egy amúgy is elrongyolódott idegzetű szülőben jogosan merül fel a kérdés: honnan tudhatja, hogy tényleg baj van?

Ennek felismerése különösen nehéz a depresszió esetében, hiszen egy valamirevaló kamasz bármikor képes egy közepesen súlyos depressziós epizód tüneteit mutatni:

  • naphosszat zabál vagy nem eszik semmit
  • napokig alszik vagy kialvatlanul tántorog
  • nem kommunikál
  • képtelen örülni
  • önsorsrontó gondolatokkal gyötri magát (buta, ronda, kisiklott az élete, nincs értelme semminek, legjobb lenne meghalni)
  • ápolatlanul fetreng saját bejáratú disznóólában
  • enervált, lusta, céltalan

Ezek azok a főbb tünetek, amelyek alapján a szakemberek a depressziót diagnosztizálják. Ezek azok a főbb tünetek, amelyek alapján kölykünknél a serdülőkort diagnosztizáljuk.

A depresszió a világ egyik legundorítóbb betegsége, a kamaszkor pedig egy olyan izgalmas, szerethető, vicces időszaka az életnek, ami attól normális, hogy abnormális epizódok tarkítják.

A megkülönböztetés azonban élet-halál kérdése lehet.

A gyógyulás esélye annál jobb, minél előbb érkezik a segítség. Ezért aztán fontos felismernünk, ha gyermekünk viselkedése túlmutat egy szerda délutáni szalondepressziós hangulaton.

A depresszió egy olyan nyavalya, ahol sok szarságnak kell egyszerre összejönnie, hogy kialakuljon.

Többek között létezik egy genetikai összetevője, ezért aztán ha a családban valaki már átesett ezen a betegségen, előfordulhat, hogy a gyerekünk is fogékonyabb a kórságra.

Kialakulásában az örökletes faktor mellett a szociális mintatanulás is szerepet játszhat. Egy kedélybeteg rokon mellett a gyerek gyorsan megtanulja, hogy a bajra lelki összeomlással érdemes válaszolni.

A depresszió könnyen válhat a problémákkal való megküzdés eszközévé.

Ha valami változás történt gyermekünk életében (iskolaváltás, költözés, szakítás, nagyszülők elvesztése, szülő munkanélkülivé válása, baleset…), akkor az örökletes összetevők akcióba lendülhetnek.

Ebben az amúgy is sérülékeny életkorban egy külső krízis fogékonyabbá teheti őt a betegségre.

A pszichológusok szívesen rugóznak azon az ok-okozati összefüggésen, hogy ha egy kamasz kisgyerekkorában plafonig ért a szar, akkor érzékenyebb lehet a lelki nyavalyákra.

A „plafonig ért a szar” tünetegyüttes természetesen sokféleképpen értelmezhető, s a szülői bűntudat kimeríthetetlen forrása, objektív kritériumok helyett inkább az egyéni érzékenység a döntő tényező.

A depresszió egyik fő kritériuma, hogy legalább 4-5 tünet, minimum két héten keresztül fennálljon.

A tünetek között a levert hangulat és/vagy az érdeklődés, illetve az öröm érzésére való képesség elvesztése mindig szerepel.

A depresszió nem csak a beteg, hanem környezetének életét is pokollá változtatja. Ezt a betegséget még mindig valami akarat- és jellemgyengeségként tartja számon a köztudat, ezért depressziósnak lenni ciki. A gyerek összeomlásáért a szülők a felelősek, mert elkényeztették, nem fogták elég szigorúan, vagy éppen túl magas követelményeket állítottak.

A kamasz pedig azért búvalbaszott, mert nem tud jódolgában mit csinálni, bezzeg, ha a földet kapálná egész nap, nem lenne ideje az élet értelmetlenségén töprengeni… Ha a depresszió jól látható kiütésekkel járna, talán a társadalom is elfogadná betegségként.

A családnak általában nem csak a kórsággal, hanem az előítéletekkel is meg kell küzdenie.

A depresszióban az egyik legrosszabb a tehetetlenség érzése. Sok eszköz tényleg nincs a kezünkben, de néhány dolgot azért tehetünk

  • Ha kételyeink támadnak, forduljunk a kamasz környezetéhez! Az is előfordulhat, hogy a tünetek csak a mi idegeinket cincálják.
  • Kérdezzük meg az osztályfőnököt, a fodrászt, a barátokat, látnak e valami aggasztó változást gyermekünk viselkedésében.
  • Ne titkoljuk és ne beszéljünk mellé! Vállaljuk fel, hogy a gyerekünk hangulatbetegségben szenved. Ezzel nem csak a társadalmi előítéleteknek adunk egy maflást, hanem nekünk is könnyebb lesz, mert a rejtegetés nem pusztítja amúgy is megcsappant energiaforrásainkat tovább.

Egy hangulatbetegségben szenvedő emberrel értelmesen beszélgetni nem lehet. Többek között ezért sem érdemes olyan közhelyekkel dobálózni, mint

az élet szép,

idővel jobb lesz,

légy erős,

akarat kérdése az egész,

ne hagyd el magad!

Ezek a mondatok akár mélyebbre is lökhetik a beteget. Önértékelése már amúgy is romokban hever, de ha azt vágjuk a képébe, hogy a gyógyulás csak akaraterő kérdése, akkor még nagyobb szardarabnak fogja érezni magát.

  • Forduljunk klinikai szakpszichológushoz! A depressziós kamasz jellemzően annyira pocsékul van, hogy általában különösebb szülői basztatás nélkül vánszorog el a szakemberhez.

Ha a pszichológus pszichiáter bevonását javasolja, ne akadjunk ki! Ha felmerül a gyógyszeres kezelés szükségessége, ne zárkózzunk el! A gyógyszertől a gyerekünk nem lesz zombi, se szerfüggő.

A depresszió nem egy misztikus lelki nyavalya, hanem egy komoly betegség, amelynek biokémiai hátterében mindenféle fura nevű neurotranszmitter átviteli zavara áll, és ami néhány gyógypuszival nem gyógyítható.

Egyébként az antidepresszáns önmagában kevés a gyógyuláshoz, de abban segíthet, hogy gyermekünk egy olyan egyensúlyi szintre kerüljön, ahol a napi túlélésért való küzdelem helyett elkezdhesse összerakni önmagát.

  • A hétköznapi csesztetések helyett tehermentesítsük gyerekünket! Nem azért nem tanul, mert lusta disznó, hanem mert beteg.

A gyógyulás során fokozatosan lehet őt visszavezetni a hétköznapi felelősségek területére.

  • Vonjuk be a családot, barátokat, amennyire csak lehet! A terhek megosztásával egy kicsit könnyebb lesz.

Egy depressziósról minden bíztatás, könyörgés, szeretgetés, pozitív gondolat lepereg. Az egyetlen, amit tehetünk érte, hogy lelki és fizikai értelemben is jelen vagyunk, és igyekszünk a legreménytelenebb pillanatokban is megőrizni azt a hitünket, hogy ebből a betegségből ki lehet lábalni.

Mert – hosszú és gyötrelmes munka árán, de – tényleg van remény a gyógyulásra.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!