A napokban hallgattam egy playlistet a Beatles-től és egyszercsak felcsendült az a szám, amit gyerekkoromban sokszor énekeltem ordítva a barátnőimmel az iskolaudvaron egy bot-mikrofonba. Totál halandzsa volt.
“KENCSUSZÍÍÍÍ“
A Can’t you see-ről évekig azt hittem, hogy így ejtik helyesen. Mert a mostani negyvenesek idejében még nem volt angoloktatás. Magánórák meg pláne nem voltak. Bezzeg régen, bezzeg most! Szerintem mi vagyunk az utolsó generáció, akik későn kapcsoltak, vagy egyáltalán nem. Szenvedünk is ezért eleget.
De itt vannak a gyerekek, akik ha szeretnék, már fél éves koruktól (amikor „odatámasztva” már ülnek) tanulhatnak angolul. Feltéve, ha pénz nem számít. Ha számít, akkor csak az iskolában kezdik el, ahol hamar kiderül, hogy hiába tanulnak heti három órában angolt, akkor sem tud egy pohár vizet kérni a nyaraláson, amikor éppen nem magyar nyelvű a vízadagoló… és ekkor jön a gondolkodás: hogyan tanul meg a gyerek angolul x éven belül? Mert azzal minden résztvevő (szülők és a gyerek) egyetért, hogy angolul tudni kell, ha már ekkora hátrányba született, hogy nem anyanyelve az inglis.
A magán angol oktatás első próbálkozásai ott kezdődnek, hogy próbálsz jó tanárt találni, de hamar rájössz, hogy ezek a személyek már 54 évre előre betáblázták magukat, tehát esély sincs arra, hogy a mások által kitaposott útra lépj. Neked kell megtalálnod és kipróbálnod a kiszemelt tanárt. Két-három próbálkozás és jó pár tízezer forint után már van tapasztalatod,
de a gyerek még mindig ott tart, hogy I am, you are.
A folytatáshoz IDE kattints!
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!