Olvastam Imola cikkét a fiáról, Londonról, egyetemről. Korábban már „válaszolgattunk” egymásnak, mivel mindkettőnknek külföldön kezdte az egyetemet a fia tavaly. Gondoltam, most leírom, mi (illetve a fiam) hol tartunk. Péter, állandó olvasószerzőnk írása.

Hollandia nagyjából velünk együtt „mozgott”.

A fiam március 13-án, pénteken este jött haza, de akkor már elég para volt ott is minden. Reggel még nem tudta, hogy az esti gép felszáll-e, és itthon mi várja: karantén, teszt, vagy éppen semmi.

Közbevetőleg: utólag mesélte el, hogy a lakótársai (négy holland srác) aznap délben látták rajta, hogy eléggé feszült. Meghívták egy cigire. Na attól lelazult…

A reptéren úgy jött át, mint máskor. A biciklit a vasútállomáson hagyta, leláncolva. Kaja a hűtőben.

Itthonról tolta az egyetemet. Távelőadások, beadandó feladatok, csoportmunkák. Amikor öten dolgoztak együtt egy feladaton, a világ öt országában….ezt is megtanulták. Szerintem ez legalább olyan fontos tudás, mint bármi más. Egy-egy késői ebédnél statisztika előadást hallgattunk, angolul.

Néha egész nap bent ült a szobájában, este előbújt, és lelkesen magyarázott valamit a feladatról, amit éppen megoldott. Az első mondat közepéig értettem.

Most már lassan vége ott is az egyetemnek. Úgy tűnik, jó eredménnyel zárja az első évet. Minden tárgya meglett, amit azért ott, azon az egyetemen, első évben, kb. az évfolyam 20 %-a mondhat el magáról.

OLVASTAD MÁR?  Ne várjunk a gyerekektől többet, mint amit a felnőttektől várunk!

De hiányzott neki Hollandia. Az ország, a haverok.

Jól érezte magát persze itthon is, itt is voltak/vannak barátai, de akkoris. Nem kellett főznie, bevásárolnia, segített néha nekem is, de láttuk rajta, hogy ő már nem ezt az életet akarja élni. Benne volt a zsizsegés, hogy menne már.
Az albérletet persze fizetni kellett, de szerencsére ebből is le tudott alkudni egy kicsit. Online sörözött a haverokkal, nézte a holland vírusadatokat,

és sokszor csúszott ki a száján, hogy „nálunk”…. és mi is úgy beszéltünk Rotterdamról, Hollandiáról, hogy „nálatok”.

Aztán egy hete visszament.

A bicikli ott volt, ahol három hónapja hagyta. A kajákat kidobta, és egy pillanat alatt otthon érezte magát. Nehéz szívvel hallgattuk, amikor azt mondta:

„Apa, amikor ideértem, akkor… jól éreztem magam… olyan helyre érkeztem, ahol jó lenni… olyan országba, ahol jó érzés élni, lakni…”.

És mi tudtuk, hogy egy nyugodt, kertvárosi, kényelmes, kertes családi házból ment el egy külvárosi 13 m2-es szobába. És jól érzi magát ott. Aminek persze egyrészről örülünk, hiszen mégiscsak öröm, ha a gyerekem jól érzi magát. Másfelől meg ökölbe szorul a kezem…. de ez már politika lenne, úgyhogy hagyjuk…

OLVASTAD MÁR?  Feldíszített karácsonyfák lihegnek az arcunkba

Az oktatás nálunk is online lesz szeptembertől, talán novemberben már 100 %-osan vissazatér minden, de még semmi sem biztos. Most július elején hazajön a fiam, de augusztus végén biztosan visszamegy.

Ő már oda tartozik. Szűk neki ez az ország, ez a reménytelenül kelet-európában ragadt légkör. Ő tudja, hogy nem fog itt ragadni. Bármi áron, de ott lesz. Fel sem merül benne, hogy nem így lesz.

És én sem tudom elképzelni, hogy nem így lesz.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!