Van egy nő, akit kifejezetten kedveltem. Ismert, sőt, mindenki ismeri, „spontán ismertsége nagyon magas”, mondaná a csapat, amelyik éppen eldönti, melyik kommersz ékszerkollekciót vetessék meg a nő követőivel a jövő hónapban. De ezt a nőt már egy ideje nem kedvelem. Egyre kevésbé azonosulok a személyiségével. Azzal, hogy folyamatosan ott volt és sosem tűnt el, egyik napról a másikra unalmassá vált. Kárpáti Judit arról írt, hogy a kevesebb több.
Töltsd ki a teret!
A csábítás őrülten nagy, hiszen minél több pénzt, ismertséget a folyamatos jelenlét biztosít. A minden fronton megjelenő fotók, blogposztok, vlogsorozatok, podcastok, talk show megjelenések, konferencia előadások, interjúk, óriásplakát és tévé reklám kampányok.
De nehezen dolgozom fel, hogy az, akit kedveltem, mert józannak, normálisnak, mértéktartónak tűnt, mégsem az.
Hiányzik vagy menet közben vesztette el az arányérzékét. Hogyan tarthatná fenn a kíváncsiságomat valaki, akinek minden gondolatát ismerem, tudom, melyik nap, melyik eseményen, miben jelent meg, ki vigyáz eközben a gyerekére? A gondolataiért a legnagyobb kár. Mert újat mondani elég ritkán tud az ember magáról.
Kontextus kell és idő, hogy valamiről új gondolata szülessen, hogy másképp világítson meg valamit, mint korábban.
De ennyi helyen megnyilvánulva, ilyen gyakorisággal csak ismételni lehet.
Instaneve: AudreyHpbrn
Eljátszom a gondolattal; hova lett volna Audrey Hepburn varázsa, ha minden nap láttuk volna egy-egy újabb, aznapi fotóját? Ha tudtuk volna, kivel, hol és mit csinált? Ha azt kellett volna néznünk, milyen furfangos módon próbál eredeti szöveget vagy szituációt kitalálni egy-egy termékhez, amit sok pénzért reklámoz? (Persze szigorúan csak olyat, amivel azonosulni tud, legyen az keksz, karkötő, műanyag palackos gyümölcslé vagy párhuzamosan épp egy kampány a műanyagok ellen.)
Vagy mennyire lett volna hiteles Hemingway, ha azt kellett volna néznünk, ahogyan egy-egy új könyve kampányidőszakában az összes városban fellelhető óriásplakát előtt lefotózza magát és boldogan posztolja, milyen menő?
És megosztotta volna az összes cikket, kritikát, ami csak írnak róla, közben párhuzamosan adagolta volna, hogy „valami készül”, és egyszer csak előrukkolt volna azzal, hogy elkészült az új könyv borítóterve?
A titkok öröme
Vajon a siker kulcsa, hogy ezek az emberek egyetlen percre sem tűnhetnek el, hogy a jelenlétnek folyamatosnak kell lennie és minden lehetséges színtéren fel kell bukkanni hozzá?
A közösségi média platformjai nyilvánvalóan ezt követelik, hiszen a mindenható algoritmus – aminek a működését maguk a fejlesztők sem ismerik pontosan – kíméletlenül elbánik a komótosan haladókkal, azokkal, akik ritkábban tűnnek fel.
De én az olvasó, néző egyáltalán nem igénylem ezt a nyomakodást. Valószínűleg, alapvetően nem igényelné az sem, akit éppen ez a gyorsasság hivatott kiszolgálni,
akinek a tartalom éhsége már akkora, hogy szüntelenül újabb és újabb nézni, olvasnivalóra van szüksége. Mert ez már éppen abból adódik, hogy függésbe került.
Megtapasztalni az újdonság örömét, az ismeretlen izgalmát, titokzatosságát már csak akkor tudná, ha valahogyan – önként vagy kényszer hatására – kiszakadna a villámgyors, örökös fogyasztás spiráljából. Nem az algoritmus, hanem a már említett arányérzék kerekedne felül és újra felfedezhetné, milyen, amikor a kevesebb a több. Hogy azok, akikre figyelnek, akkor szólalnának, mutatkoznának meg, ha valóban új a mondanivaló, ha értékes és érdemes a szó, a kép, a tartalom.
Ezernyi „nagy dobás”
Mi történne akkor, ha nem lenne többé menő rohanni és nem mondaná senki, hogy leég a haja, olyan elfoglalt? Ha nem számítana elismerésnek, ha valaki ezerfelé szalad, millió darabra szakad?
Nem az lenne a téma, hogyan lehet még éjszaka is nyomni a műszakot (itt nyilvánvalóan nem a három műszakban dolgozókra gondolok) és folyamatosan valami újra valami még nagyobbra, valami még sokkal fantasztikusabbra készülni?
Csupa olyasmire, ami pont úgy tűnik el a rengetegben, mint az előző nagyon fontos dolog, és ami csak arra jó, hogy vele együtt eltűnjön a csodálatos, titokzatos izgalom.
Hogy téged, egykor kedvelt, nő vagy férfi, egy napon csalódottan, végérvényesen megunjalak.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!