Kezdő középiskolás korom egy kedvenc elméleti feladványa volt matematikából, hogy Hogyan néz ki az a test, amely egyik oldalról négyzet, a másik oldaláról háromszög, a harmadik oldaláról pedig kör alakú? Aztán persze összeraktam fejben, magam elé képzeltem. Később már le is rajzoltam, pedig a rajztudásom erősen hagy maga után kívánnivalókat.
És hogy ez miért jut eszembe mostanában egyre többször? Péter, állandó olvasószerzőnk írása.

Mert azt érzem, hogy nekem is van sok-sok „oldalam”, sok „életem”, és mindenki egy másik Pétert ismer.

Mást tud rólam a családom, a feleségem. Másként ismer az anyám, a tesóm. A munkahelyemen mint íróasztal mögött ülő nyakkendős főnök megint másik arcom van. Más kép van rólam a barátaim fejében. Mást tud rólam, máshogy ismer a szeretőm.

És soha, sehol nem vagyok, vagy éppen nem lehetek őszinte. Például mindössze két ismerősöm tudja, hogy írok ide az Anyaparára.

  • A szeretőm sose látta a gyerekeimet, nem tudja, hogyan nevelem őket.
  • A munkahelyemen nem nagyon tudják elképzelni, hogy otthon kerítést betonozok, fát metszek, permetezek, villanyt szerelek, vagy éppen eldugult lefolyót tisztítok.
  • A feleségemnek fogalma sincs róla, hogy mit lenne a vágyam az ágyban, hogy miért is van szeretőm, és miket és miért írok ide.
  • És nem lehetek őszinte itt sem, tudatosan nem írok konkrétumokat magamról (elég sok ismerősöm van az Anyapara kedvelői között…).

És hogy mi lenne a kívánságom az ötvenedik születésnapomra? Hát nem lenne bonyolult, de azt még senkinek sem mondtam el. Senki nem értené, azt hiszem…

Személyiségeim vannak, amelyek nem találkoznak. Ha mégis, hát furcsán érzem magam. Amikor pl. a gyerekem itt dolgozott a cégnél. Vagy amikor a munkahelyen mesélek az otthoni életemről.

Jól van ez így? Vagy mások is így vannak ezzel?

Volt itt nemrég egy írás, hogy hány életet szeretne valaki. Egyet tele munkahelyi sikerekkel, egyet szenvedélyes nőként, egyet világutazóként, stb.

Azt hiszem, én egyetlen életet szeretnék, amelybe viszont mindenki ugyanazt a Pétert látná.

Vagy ha nem is ugyanazt (mert az erotikus fantáziám nem tartoznak mindenkire), de nem kellene más és más arcomat mutatni naponta többször. Nagyon fárasztó.

Néha azt szeretném (NAGYON szeretném), hogy kiléphessek minden olyan helyzetből, kapcsolatból, viszonyból, ahol képmást hordok. És kezdhessek egy olyat, ahol a saját arcomat látják, ahol saját magamért szeretnek (ha szeretnek). Viszont egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem csúsznék bele nagyon gyorsan megint a szerepjátékokba.

Ez másoknál is így működik?

Kicsit (na jó, nem kicsit) irigylem azokat, akik itt, vagy más hasonló weboldalon nyíltan (érts: saját névvel) írnak az életükről, problémáikról, a hozzájuk közel állókról. Milyen érzés lehet, amikor az is olvassa az írásodat, akiről írsz?
Szerintem nem jól van ez így az életemben.

És ez az egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket nem akarok átadni a gyerekeimnek. Ők ne így éljenek.

De ahhoz jó lenne tudni, hogy én hogyan sodródtam bele ebbe a helyzetbe? És mikor?

Azt hiszem, talán ott, amikor szeretőm lett. Ott kezdődött egy másik élet. Onnantól kellett figyelni arra, hogy mikor-kinek-mit mondok. Jöttek a hazugságok.

Talán jobban megismertem magam, és rájöttem, hogy egyre inkább más vagyok, mint akit a feleségem megismert és akihez feleségül ment. Másfelé fejlődtünk, de látszólag semmi nem változott.
És amikor huszonév házasság után válnak el látszólag boldog párok, lehet, hogy ott is ugyanez történt. És aztán valamelyikünk megunta a sok-sok személyiségét, és tiszta lapot akar. És senki nem érti az egészet.

Én érteném.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!