Rettenet reggelek

Én úgy képzelem, hogy Bezzegéknél zökkenőmentesek a reggelek.

Bezzeg anyuka kedvesen felébreszti a porontyokat, akik első szóra kipattannak az ágyból. A Bezzeg gyerekek jókedvűen megmossák a fogukat, felöltöznek, elköltik a reggelijüket, és kedélyes beszélgetés közepette lesétálnak a kocsihoz. Anyuka ízléses sminkben, frissen ondolált hajjal, elegánsan a sulihoz szállítja őket Bezzeg tiszta és rendezett gépjárműjén, ott kedvesen integetnek egymásnak, és anyuka mosolyogva elindul dolgozni.

Mi nem vagyunk Bezzegék.

Én reggelente általában gyűrött fejjel, kócosan, félvakon kibócorgok a szobámból, átesek egy macskán, majd egy másikon, és egy porszívón is. A kutyám közben mosolyogva belenyal a bal fülembe.

A fiúkat először valóban kedvesen, és finoman ébresztgetem, majd mivel ennek semmi hatása, egyre türelmetlenebb, erőszakosabb és hangosabb hittérítőként kántálom az „Ébredjetek, ééébredjetek…. ÉÉÉÉBREDJETEEEEK!!!” szitokszót. Balázs csak annyit kért tőlem ezzel kapcsolatban, hogy ne a hangomon (WTF?!) szóljak reggel hozzá, ne mondjam ki a nevét, és azt se, hogy „fiúk”. Ezért cselhez kellett folyamodnom.

Ödönke/Béluka/Sándor/Edömér/Zolika és néha Klárika, ébresztő! – csivitelem kedveskedve, hogy a kamasz érzékeny kis reggeli fülecskéje ne sérüljön, nem beszélve a babusgatásra vágyó, bimbózó kis lelkivilágáról.

Persze. De azért türelmes vagyok, türelmes vagyok, „szúszáááá…” Aztán negyed óra múlva már arról fantáziálok, hogyan férne el egy egész tűzoltózenekar az ágyuk mellett, amint épp a Rage Against The Machine „Wake up!” című lelkesítő nótáját játsszák. A refrént szívesen énekelném… izé… ordítanám, a cintányéros kezéből kitépném a cintányérokat, és a kölök fején csapnám össze, hátha akkor fel bírna kelni. Ekkor már húsz perce nem történik semmi, ami arra engedne következtetni, hogy talán egyszer végre „Ülő Bika” pózba vágják magukat az ágyon.

Aztán természetesen egyszerre érnek a fürdőszoba ajtóba, mint egy kicsi szőke és egy nagy barna zombi. A csapnál (is) le kell játszani az unalmas és mindig ugyanazzal a végeredménnyel záródó dominancia harcot. Nem, szerencsére nem pisilik körbe a fürdőt (legalábbis nem direkt), de a nagy arrébb taszítja a kisebbet, szidja, mint a bokrot, aki erre ablaküveg-repesztő visítással berohan a szobájába, ahol jobb híján őrült keresésbe kezd, mert nem találja a nadrágját és/vagy az úszócuccát és/vagy a matekfüzetét és/vagy a megtépázott önérzetét.

A nagy továbbra sem siet, tétován csoszog erre, elveszetten csoszog arra, említésre méltó mozzanat nulla, azon kívül, hogy újra és újra megcsodálja acélos testét a tükörben, majd a szobájában ácsorogva, csillogó szemmel méregeti a kígyókampóit, mintha most látná őket életében először, a nyaka köré tekeri a macskát, elbeszélget az egykedvűen bámuló agámájával, megszámolja a gekkók pöttyeit, és hasonlók.

Ekkor már vagy öt perc késésben vagyunk, amitől nekem elromlik az amúgy sem túl jó kedvem, mert többszöri felszólítás után sem látom, hogy igyekezne rajtam kívül bárki. Így hát, amikor eljön az utolsó utáni pillanat az induláshoz, magamhoz ragadom a táskámat, meg a kutyát és jó példával járok elő.

Lerobogok a kocsihoz, és megesküszöm, hogy most, na de most hahahaaaa (sátáni kacaj), most aztán tényleg itthon hagyom őket, én bizony nem várok egy percet sem, azonnal indulok!

Általában ennél a pontnál tűnnek fel a lépcsőn, sietnek, veszekednek, átesnek egymáson, és ha minden igaz el is tudunk indulni, füstölgő kerekekkel… ja, nem… a kicsi fent felejtette az akárbármilyét. Vissza kell menni érte. Szúszááááá…. azt a leborult szivarvégit neki (nyomdafestéket és pixelt tűrő változat)!

Ez minden kamasszal élő családban így van? A reggelek nálatok is – enyhén szólva – katasztrofálisak? Megnyugodhatok?

Fotó:www.pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!

Szerző: | 2018-04-13T08:26:27+00:00 2018.04.13.|Aktuális, Azanyja, Slide|