Emlékeztek még  milyen volt  eltölteni a barátnőkkel pár napot a régi szép időkben, amikor még nem lógtak rajtunk gyerekek? Napokig csak röhögés, bulizás és az önfeledt semmittevés? Sok év után múlt héten volt egy ilyen csajos hosszú hétvégém. A barátnőm workshopot szervezett a Velencei – tó mellett, ahova meghívott engem is. Drixler Imola írása.

A srácaimat megkérdeztem, hogy lenne-e kedvük velem tartani?

Szálloda a tó partján, semmit se kell csinálni, csak fürödni és lógni egész nap. Azt hittem, lecsapnak az ajánlatra, ám a legnagyobb megdöbbenésemre udvariasan, de nemet mondtak. Meglepve konstatáltam, hogy mélyen legbelül én ennek kérem szépen örültem.

Fickándoztam, hogy egyedül megyek.

Mert azért gyerek nélkül egész más egy hosszú hétvége, ugye? Nem kell hallgatni, hogy unatkoznak; itt nincs semmi; túl meleg van, túl hideg van; nincs normális kaja; mikor megyünk már haza; csípnek a szúnyogok; kapcsold le; kapcsold fel; miért most; meg ilyesmik. Amiktől egy anya általában hipertóniás görcsöt kap.

Elindultunk reggel autókával hárman csajok. Ugyan András mondta végig az utat az applikációból, de a körforgalmak kifogtak rajtunk. A sofőr én voltam, de nem vállaltam magamra ennek az egyedüli felelősségét, mert a számolással komoly problémáim vannak vezetés közben.

Sosem értettem, miért számolja András a körforgalomban a benzinkútra való leágazást is.

Mindegy, számolja. Mi is számoltuk hangosan, hárman. Hogy ne menjek másfelé, mint ahogy András utasít.

Röhögés volt a köbön már akkor.

Természetesen annyi göncöt vittünk magunkkal, amiből egy női asszonykórus is egy hétig simán öltözködhetett volna.

Napi kétszeri átöltözéssel. Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy a ruhákból mennyit használtunk. Talán a tizedét.

Megérkeztünk, szobát elfoglaltuk, ruhákat kipakoltuk a szekrénybe. Volt, aki rendkívül bölcsen és előrelátóan a bőröndben hagyta a cuccait. Okos csaj.

Én kipakolós vagyok, szeretem látni egyben azt a sok ruhát, amit úgysem fogok felvenni.

Majd elfoglaltuk a bár teraszán a kényelmes fotelekben a helyünket – igen, ez lett a törzshelyünk a hétvégén-, kávét kértünk és csak ültünk, locsogtunk, nevettünk és bámultuk a vizet.

Én valami olyan nyugalmat, szabadságot, boldogságot éreztem, mint már régen. Az, hogy gyerek nélkül voltam, felszabadított minden felelősségtől és én lehettem én. Értitek ezt?

Amikor végre csak azzal kell foglalkoznod, hogy forró-e a kávéd vagy még pont jó.

Hogy most menjünk fürdeni vagy majd este, mert akkor nekem (értitek: nekem, nem a kölöknek) jobban esik.

Olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek és Te is őket…tehát burokban vagy és élvezheted végre az édes semmittevést.

A legnagyobb orgazmust nekem az étkezések jelentették.

Amikor csak leültem és elém tálalták az ételt.

Nem terítettem;

nem porcióztam;

nem kiabáltam, hogy hányszor kell még szóljak, hogy kész az ebéd;

nem álltam fel, mert a szalvéta lemaradt;

nem pakoltam le, majd be a mosogatóba és

nem kellett kérnem a gyerekeket sem erre.

Csak leültem, elégedetten mosolyogtam magam körül és örültem a világnak. Kb. úgy, ahogy egy jóllakott óvodás.

Fürödtünk, lábat lógattunk, hajnalig dumáltunk, iszogattunk, trécseltünk a szálloda parkjában éjjel, majd eláztunk a kerti öntözőrendszertől; de sebaj, vizes ruhában folytattuk. Vasárnap reggel  megkérdeztük egymástól, nem kellett volna-e valami tartalmasat csinálni ebben a pár napban.

Összenéztünk és vinnyogva jött a válasz egyszerre: nem! Ez a hétvége pont így volt jó. Pont így, hogy semmi hasznosat nem csináltunk.

Fotó:pexels.com és a szerző saját fotója

Oszd meg a véleményed velünk!