Ne mondjátok meg a tutit, még akkor sem ha én kérem

Salát Luca folytatja a történetét (előző részt ITT olvashatjátok), amelyben kendőzetlenül és nagyon őszintén ír a benne zajló kettősségről. Ott tartottunk, hogy pszichológusként elvitte egy pszichológushoz a figyelemzavaros fiát…

Vissza tud emlékezni arra a NAGYON régi időre, amikor várandós volt, illetve a fia megszületett? – kérdezte.

Vissza tudtam. Sőt, azt a választ is érzékien böfögtem ki, ami minden pszichológus álma: oxigénhiányos állapot. Legalább akkora aduász a szakmában, mint a kötődészavar, testvérféltékenység, szeparációs szorongás, válás. Bár még a kölyköt nem látta, a diagnózis nem hagyott kétséget maga felől:

tuti ADHD.

Ennek örömére nem késlekedett szemrehányást tenni, miért csak most  hoztam pszichológushoz ezt a nyilvánvalóan zorkó gyereket. Késő, elcsesztem, veszett fejsze nyele. Egyúttal kaptam egy frappáns és szakmailag valóban kiemelkedő beszámolót az ADHD tünetegyüttesről, sajnáltam, hogy nem tudok jegyzetelni, vagy legalább rövid távú emlékezetem nincs a toppon épp ezen a reggelen.

Húszperces vizsgálata után a pszichológus asszony megenyhült, szemmel láthatóan bejött neki a kölyköm.

Igen, figyelemzavaros. Mint az atom. Szerencsére kivételesen intelligens, a gimnáziumot akár kettes-hármas tanulóként is képes lesz elvégezni. Különösen, ha a tanárok megértőek, és én nem cseszegetem otthon, hogy leckét írjon, cipőben menjen iskolába és vezessen legalább egy füzetet a tanév során. Mert nem ő tehet róla, hogy ilyen. Hanem az oxigénhiány.

Meg a hülye anyja, aki évek óta nevelni próbálja őt, ahelyett, hogy szakemberekre bízná a feladatot. Isten hozott régi jó pajtásom, Lelkiismeretfurdalás!

Írásos bizonyíték nem született arról, hogy gyárilag hibás a gyerek, s nem az ő linksége vagy az én elhanyagoló szülői attitűdöm miatt ér plafonig a szar.

Pedig örömmel dugnám boldog-boldogtalan orra alá, bocsi nem a mi hibánk, lécci, lécci  legyetek elnézőek!

Szintén jó hír, hogy nagyjából csak öt évet kell kibírnom ép  idegekkel. Az egyetemen könnyebb sors vár ránk. Nem mertem megkérdezni, milyen felsőfokú oktatási intézménybe veszik fel a gyerekemet kettes-hármas érettségivel, ha egyáltalán eljut odáig…

Magam is elcsodálkoztam, milyen fontos nekem a pszichológus véleménye. És arra is rácsodálkoztam, hogy bármennyire is kedves, okos, fogékony, empatikus emberből gyúrták a többségüket, én mégse szeretem őket. Legalábbis anyaként. Kollégaként teljesen rendben vannak.

Bevillant egy régóta bennem motoszkáló érzés is: ha csak egy nyamvadt diagnózisért fordul hozzájuk a földi halandó,

akkor se azért megy: fontosabb, hogy a futószalagon kapjon ötven percnyi őszinte figyelmet, hallgatást, együttérzést, emberséget, elfogadást, biztató mondatot, kapaszkodót, amire visszaemlékezhet abban a helyzetben, amin változtatni szeretne, vagy talán mégsem, és egyébként is mindegy, mert minden majdnem mindig  ugyanúgy marad.

A baj természetét jó esetben szakember nélkül is tudjuk.

Rendszerint már azt is rég eldöntöttük, merre tovább, legyen szó gyerekről, munkáról, konfliktusról, házasságról, szerelemről. Még akkor is, ha érezzük, hogy a döntésünk baromság, s most aztán tényleg meg fogjuk szívni. A tétovázás, sóhajok, tipródások csak a körítéshez tartoznak, ép ésszel nehéz szembenézni azzal, hogy majdnem minden pocsék helyzetről mi magunk tehetünk.

Így aztán pszichológusként, lelkészként, asztrológusként, barátként és szomszédasszonyként jellemzően lószart sem érnek a másiknak odavetett tanácsaink.

Kérek minden pszichológust, lelkészt, asztrológust, barátot és szomszédasszonyt: ne mondjátok meg a tutit, még akkor sem, ha én kérem, még akkor sem, ha tudjátok, igazatok van! Szerintem inkább szeressetek (vagy legalább tegyetek úgy) a döntéseimmel, tétovázásaimmal, hebehurgyaságaimmal együtt. Akkor is, ha ezért fizetést kaptok, s akkor is, ha nem.

Fotó:pexels.com

 

Oszd meg a véleményed velünk!

Szerző: |2019-01-03T17:24:46+00:002019.01.06.|Aktuális, Azanyja, Slide|