A kora ősz menetrendszerűen a nyár kipihenéséről szól, nincs ez máshogy most sem, bár az idei vakáció nem a megszokott módon volt strapás, hanem valami új, nyugtalanító módon.

Már a kezdete  is bénán alakult. Nem volt Ó-IÓ-CIÓ-VAKÁCIÓ, se eufória, ellenben volt visszaszámlálás a tanévzárótól a várva várt szeptember elsejéig. Salát Luca írása.

Iskolát várni?!

Az elmúlt másfél év sok bizonytalansága, a váratlan szünetek, a társas kapcsolatok beszűkülése, az iskolán kívüli programok hiánya

felértékelte az intézményes létezés előnyeit a gyerekeim számára.

Én ugyan vártam a vakációt, de a lányaim unott, semmibe révedő tekintete láttán hamar megértettem én is, hogy a nyár egy felesleges évszak, amelynek egyetlen célja az emberiség boldogtalanságának fokozása.  A nagyfiaim persze már évek óta pedzegetik ezt a témát, mégis sajgó szívvel vettem tudomásul, hogy

most már a maradék két reménységem gyerekemnek is leesett, hogy a nyár az anyjukkal összezárva nyomasztó időpocsékolás.

Unatkoznak

Gyorsan kiderült, hogy a tenger hideg, a hegy meredek, a bicikli kereke úgyis kilyukad az első sarkon, a városnézéshez meleg van, az étteremben sokat kell várni, a Balatonban undorító halak laknak, a társasjáték nyomasztó, a sport fárasztó, a könyvekben sok a betű, én ciki vagyok,

egyébként meg minden unalmas a szobában való hetrázáson, az önsajnálaton, egymás csesztetésén és a kütyük nyomkodásán kívül.

Rugalmas személyiségemnek hála, pillanatok alatt alkalmazkodtam a megváltozott körülményekhez és gond nélkül kapcsoltam át önsorsrontó üzemmódba: nem csak lehangoló kolonc vagyok a gyerekeim számára, de még arra se voltam képes az elmúlt évek során, hogy felkeltsem az érdeklődésüket a világ csodái iránt, anyaságom végterméke pedig két alulmotivált depresszív hajlamú leányka, akik jó esetben a plafont, rossz esetben a telefont bámulják.

Ahhoz már nem elég kicsik, hogy a régi „anyás” szabadidős-tevékenységek izgalomba hozzák őket, ahhoz viszont még nem elég nagyok, hogy maguk tegyék izgalmassá az életüket.

Mellesleg úgy tűnik, hogy ez nem is motiváló erő, a szenvedésért való szenvedés maga a célorientált szabadidős tevékenység.

Eljött az idő, amikor a nagyfiaim lettek a bezzeggyerekeim

A megváltozott dinamika még kicsit zavarba ejtő, engem viszont elönt a hála irántuk, hogy ők most éppen szóba állnak velem. Arcukon nyoma sincs a világfájdalomnak, legfeljebb a másnaposság gyötrelmes fizikai tüneteinek. A karanténból szabadulva orrvérzésig társas életet élnek, nekem csak annyi dolgom marad, hogy szétaggódjam az agyamat miattuk

elmagyarázzam nekik, hogy

  • a foggantyú nélküli konzervek kinyitására létezik egy célszerszám, amit furfangos módon konzervnyitónak neveztek el,
  • a mosópor és az öblítő funkciója nem ugyanaz, bár mindkettőt abba a nagy fehér kerekablakos izébe kell tölteni tiszta ruha nyerés céljából,
  • arra pedig tök maguktól jöttek rá, hogy ha nem állítva, hanem fejjel lefele teszik be a poharakat a mosogatógépbe, akkor nem maradnak színültig tele mocskos vízzel.

Ezen a nyáron nem csak a hétköznapi tárgyak iránti érdeklődésük növekedett rohamtempóban, hanem a felém való nyitottságuk is.

Hazahozhattam őket éjszaka a veresegyházi medveparkból, ahova egy rosszul sikerült házibuli után véletlenül keveredtek, étterembe is eljönnek velem bármikor, ha annyit ehetnek, amennyit akarnak, szóba állnak velem, ha időpontot foglalok nekik üzemorvoshoz, és

már nem azon vitatkozunk, hogy be kell-e napolajjal kenni a testüket a tűző napon, hanem azon, hogy kinek a szobájában délutánozzanak a cicáink.

És amikor magányosan futom köreimet a futópályán, azzal vigasztalom magam, hogy lám, a két fiam is milyen remek emberré vált annyi reménytelen év után.

És az is eszembe jut, hogy a lányaim üresjárata talán csak nekem tűnik annak, és ez a katatón állapot nem több puszta erőgyűjtésnél

a közelgő bátor ugráshoz, amikor elindulnak önállóan felfedezni a világot, miközben  tojnak a fejemre leválnak rólam gyermeki minőségükben, és megtanulnak új, izgalmas módon kapcsolódni hozzám és másokhoz.

OLVASTAD MÁR?  Egyidőben szakad ránk a saját életünk, miközben ott ugrálnak a duracell nyuszik

Iskola! Éljeeeen!

Reményteli gondolataim ellenére az iskolakezdés azért mindannyiunk számára nagy megkönnyebbülést hozott. Telnek az iskolás hetek, és mi egyre jobban vagyunk külön-külön és együtt is. A lányok csacsognak, mosolyognak, barátnőznek és barátoznak iskolán belül és kívül, lovagolnak, fuvoláznak, gitároznak, énekelnek, táncolnak és éves iskolai kutatómunkán törik a fejüket,

este pedig hullafáradtan bújnak hozzám a kanapén.

Én pedig hajnalonként, amikor gyártom a 8-10 szendvicset a négy gyereknek ( az egyéni ízlésvilágot  szem előtt tartva kettő egyformát véletlenül se készítek), arra gondolok mekkora szívás már négy éhes has miatt fél órával korábban kelni hogy ezeket a szendókat az  iskolában fogják megenni, ahol nem én, hanem a tanárok szembesülnek az unott vagy épp lázadó arcukkal. Ami valószínűleg ott nem is annyira unott vagy lázadó, hiszen azt látom rajtuk, hogy boldogok és lelkesek, még ha estére fáradtan is kapom vissza őket.

Nekem pedig van időm készülni a jövő nyárra

Első stratégiai lépésként lovagolni tanulok. Nem azért, mert annyira vágyom egy hatalmas jószág hátán himbálózni véresre tört fenékkel, hanem mert abban bízom, ha elég szorgalmas vagyok, akkor jövőre nyárra a lányaimmal lehet a közös minőségi időtöltésünk a lovaglás.

OLVASTAD MÁR?  Hajtom a gyereket

Ha meg már épp a „Mama elég gáz vagy, s inkább nem mutatkoznánk veled” stádiumba kerül a kapcsolatunk, akkor

ezt a lovas történetet átkeretezem, s beteszem az „üres fészek szindrómával szembesülő öregedő nőszemély önmegvalósít” skatulyámba. Szóval nincs vesztenivalóm, jövő nyárra összekapom magam, s minden rendben lesz.:)

Oszd meg a véleményed velünk!