Lassan alig emlékszem arra, hogy februárban milyen volt dugóban araszolni hazafelé, hajnalban kiverni a gyerekeket az ágyból, vagy fogadásokat kötni arra, hogy a tavasz közeledtével melyik lesz az a szabadtéri kocsma, amelyik fittyet hányva a hűvös időnek elsőként megnyitja kapuit. Márciusban a normális hétköznapi gondolatotokat elmosta a vírus, s bekövetkezett az, amit hónapok óta ízlelgettünk, de a „Velünk úgysem történhet meg” életérzés mégsem engedett a lelkünk közelébe. Salát Luca írása.

Áprilisban kiderült, hogy a tavasz tudomást sem véve az összeomlott világról szemtelenül tombol

A gyerekek bírják a virtuális iskolát, a felnőttek pedig egész jól elevickélnek az online világban. Az emberi természet rugalmas és villámgyorsan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. Ahogy nemrég a csizmáink között válogattuk a pulóverünkhöz passzolót, most reggelente azon gondolkodunk, hogy

az egyszer-használatos zöld, vagy a virágos vászon maszk illik jobban a hangulatunkhoz.

Megtanultunk szigorú korlátok között élni, ami jó ötletnek bizonyult, hiszen úgy tűnik, rövid távon talán megússzuk az apokalipszist.

Sajnos lelkileg nem mindig működünk logikusan, s most ahelyett, hogy megveregetnénk a vállunkat, milyen jól csináljuk,

egyre többen unjuk az egészet, és sokan kicsit feleslegesnek is érezzük a nagy óvatosságot, hiszen „nem lettünk Olaszország”.

Nálunk az előírt korlátozásoknak az előnye az, ami a hátránya is.

Számos helyzetre nem ad egyértelmű utasítást, a szabályok könnyen kijátszhatók. A rendeletek főleg az egyéni belátóképességre építenek. Ez egyrészt jó lehetőség arra, hogy felnőttként viselkedve magunk hozzuk meg döntéseinket. Másrészt elbizonytalanít és szorongással tölt el a felelősségvállalás mértéke ebben a bizonytalan helyzetben. Az üzenet egyértelmű: maradj otthon, hogy ellaposítsuk a járványgörbét!

A gyakorlatban ez az utasítás túl általános ahhoz, hogy az életünkre tudjuk szabni. Az egyéni felelősségünk óriási, ugyanakkor nincs protokoll arra, mit lehet, s mit nem (hogy is lehetne, hiszen nem voltunk még ilyen helyzetben).

Így leginkább egymást lessük, kinek mi fér bele a kijárási korlátozásba. Félünk, hogy megszegjük a szabályokat és bajt okozunk. És félünk attól is, hogy

megszegjük a szabályokat és elítél minket a szomszéd.

Még a kijárási korlátozás kihirdetése előtt egy délelőtt a lányaimmal a kihalt külvárosi utcákon rollereztünk, amikor messziről egy nő ordibálni kezdett velem, mert felelőtlenül az utcán vagyok a gyerekeimmel. Napokig szégyenkezve gyötrődtem, tényleg pusztulásba viszem-e a világot, ha szabadtéren mocorgok a gyerekeimmel.

OLVASTAD MÁR?  Egészség ezreknek, milliók a kórháznak

Hasonló dilemmákkal szembesülök a kórházi munkám során, ahol azt kell eldöntenem, hogy szakemberként kit láthatok el személyesen, s kit nem.

A sürgősségi betegellátásba tartozik-e az anyuka, aki a folyosón zokog, mert most tudta meg, hogy a gyereke súlyos beteg?

Az a poszt traumás stressz szindróma tüneteit mutató kislány, akinek nemrég a nagypapája a szeme láttára halt meg úgy, hogy rajtuk kívül senki sem volt a lakásban?

A csecsemő, aki olyan rendellenességgel született, aminél az első hónapok fejlesztő munkáján akár az is múlhat, hogy egyszer képes lesz-e az önálló életvitelre?

Az üzenet egyértelmű: Ne találkozz emberekkel! Aki pedig mégis találkozik, az felelőtlen. Főleg, ha nem rólunk van szó.

Mert saját viselkedésünket könnyű racionalizálni, másokkal azonban szigorúbbak vagyunk.

Arról nem szívesen veszünk tudomást, hogy mindannyian más körülmények között mozgunk.

Ezért nem egyformán könnyű vagy nehéz fegyelmezettnek maradni. Nem mindegy, hogy

  • kertes házban vagy panelban vészeljük át a karantént,
  • online dolgozunk vagy munkánk a személyes találkozásokhoz kötött,
  • van anyagi tartalékunk vagy napról napra élünk,
  • kisgyerekekkel vagy kamaszokkal élünk egy háztartásban,
  • veszélyeztetettek vagy életerősek vagyunk,
  • idős szüleinket gondozzuk vagy megoldható a szeparálódás,
  • közös háztartásban élünk a párunkkal vagy sem,
  • a kamaszunk tombol-e, hogy találkozni akar a szerelmével vagy  jól érzi magát a haverokkal kialakított virtuális térben…

A társadalmi távolságtartás most tabutéma. Mert nem egyértelműek a szabályok. Mert nem vagyunk egyforma helyzetben.

Ráadásul nagy a tét, ezért szorongunk és feszültek vagyunk. És az önfegyelmünk sem egyforma.

OLVASTAD MÁR?  A 19 éves (22), aki unta a plafont nézni

Nincs más választás, mint hogy tévedéseink lehetőségét felvállalva magunk alkotjuk meg szabályainkat.

Az én szabályrendszerem napról napra csiszolódik, így egyre magabiztosabban mozgok az általam levert cölöpök között:

A személyes kontaktusaimat minimalizáltam a számomra még élhető élet keretei között.

Ezért vállalom a felelősséget és nem magyarázkodom.

Nem ítélkezem mások felett. Nem osztom az észt.

Bízom a másikban, s elhiszem neki, hogy a lehetőségeihez képest a legfelelősségteljesebb döntést hozta meg. Elfogadom, hogy valakinek több, valakinek kevesebb korlát fér bele az életébe.

Hiszem, hogy az agresszió, az ítélkezés, a bűntudatkeltés, a félelemkeltés nem segít úrrá lenni a helyzeten, de az érzésekről való őszinte beszéd, a saját tetteinkért való felelősségvállalás, a másik ember döntésének tiszteletben tartása igen.

Áprilsi 26-án  19 órakor LIVE a témáról. Gyertek. Mindösszesen fél óra, tehát kibírható, élvezhető, informatív, elgondolkodtató…

Oszd meg a véleményed velünk!