Magam napja

Ki mondta azt, hogy ne lehetnének olyan napok, amikor tényleg az van amit mi szeretnénk és az a valami teszem azt ilyen: a reggeli napfény vidám táncot lejt a hófehér párnákon… Az ágyon elnyújtózva azon tűnődöm, vajon melyik bikinimet vegyem ma reggel fel: a pirosat, vagy inkább a fehéret? Igazából tökmindegy, mert mindkettő csodálatosan feszül napbarnított testemen. Jé Viki írása.

A reggeli grapefruitomat és áfonyás-epres müzlimet a teraszon fogyasztom el. Ezüst tálból.

A jógaoktatóm fél óra múlva érkezik, addig csobbanok egyet a medencében, de előtte bekenem magam…Közben kókuszdióból ízletes koktélt szürcsölök, a színes kis napernyőcskét a fülem mögé tűzöm. A másik fülem mögé. Mert emez mögött már van egy trópusi virág. Most nem jut eszembe a neve, de piros. Mert ez a Magam napja.

Ahogy a hűs vízben ráfekszem az aranyszínű, óriási, felfújható hattyúra, lehunyt szemmel azon tűnődöm, hogy milyen csodálatos ez a mai nap. Tökéletes. Hibátlan.

Jah, hogy a valóság.

Nos, kérem szépen, az minden trópusi álomnál színesebb, izgalmasabb és… koktélosabb. Ha más nem, hát esernyősebb… Van itt nálunk egzotikus hüllő (szám szerint nyolc), két delfin… akarom mondani macska, és egy díjnyertes, loncsos kutya. Két kamasz fiú. Néha – mivel erősen a „pecsvörk” család vonalat képviseljük – két csivitelő, tündérmókus és macskacicós kiscsaj is.

Na, de azon a napon, amikor azt csinálok, amit csak szeretnék, és minden időt kötelezően – kísérleti jelleggel és kivételesen – csakis magamra fordítok, bármennyire imádom az egész ember-, és állatseregletemet, de

ezt a napot tökegyedül fogom eltölteni.

A kedvenc Férfim elmegy dolgozni, a kiskorúak és/vagy négylábúak alszanak a szennyes ruha halmon, de a lényeg, hogy én viszont itthon maradok, és végre-végre, leülök az asztalhoz nyugodtan reggelizni.

Ezen a reggelen senki nem eszi meg a kenyerem javát, issza meg a teámat, veszi ki a kezemből a kenőkést. Müzli?! Ugyankérem.

Libazsíros pirítós, ma kivételen fokhagyma nélkül. A hűs habok helyett, forró habok lesznek, mert bizony én belecsusszanok egy kád illatos fürdőbe. És addig áztatom magam, ameddig nem szégyellem. És senki nem anyázik közben.

Hogy Anyaaaaaaa!- mert van ilyen is, amikor nincs folytatás, csak szólongatás.

Közben pakolás van az arcomon, és halk zenét hallgatok. Lehet, hogy még illatos gyertyákat is gyújtok, hisz nem sokszor randizik az ember magával… megérdemlem a kényeztetést! De még hogy!

Úgyhogy be is engedem a masszőr lányt, kinek keze és termete, mint a keletnémet ping-pongosoké, és kegyetlenül megmasszírozza amúgy a stressztől ropogósra csomósodott vállaimat, hátamat, és a karjaimat is.

Közben eljött az ebédidő, és meghozzák abból a thai étteremből az ebédemet, amit már olyan régen kinéztem magamnak. Igen, papír-dobozban érkezik a sült-fűszeres mindenjó, és pálcikával fogom enni, miközben pakolást tettem a hajamra, és turbánosra tekert törölközővel a fejemen élvezem a… egyszerűen csak az életet, a levést.

Mivel ma különleges nap van, ezért megengedem magamnak, hogy visszabújjak az ágyba napközben is.

A laptopomon kedvenc sorozatomat nézem, közben szőlőt csemegézek, és meglepő módon nem tűnik el a tálról egy pillanat alatt egyik gyerek gyomrában sem az egész fürt, mert ezt most én… vagyis inkább így:

ÉÉÉÉN fogom megenni, egyedül.

Szundítok kicsit, és az arany hattyúval álmodom… egészen addig, amíg a Falka meg nem érkezik, négy gyerek, plusz egy felnőtt Férfi. És mindenki mondja, kérdezi, meséli, visítja, neveti a magáét, meg az enyémet. Közösen. Hangosan. Életigennel.

Egyszer úgyis elmegyünk közösen egy fehér homokos strandra, ahol az óceán türkizkék, a kókuszdió-koktél hűs, és mindenkinek jut egy saját óriási, felfújható arany hattyú (szám szerint hat) amire felfeküdve, behunyt szemmel eltűnődhetünk, hogy milyen szerencsések is vagyunk, hogy nem csak az otthoni fürdőkádban tudunk boldogok lenni…

Fotó:www.pexels.com