Nem értek a kamaszokhoz, bár tartok otthon kettőt, végtére is mindenkinek lehetnek furcsa szokásai. Nekem a veszélyes állat…izé…embertartás a hobbim. Hiába én vagyok az anyukájuk, én szültem őket, ennyi év után is sokszor csak nézek, mint a vett malac. Jé Viki írása.

Fogalmam sincs, miről beszélnek, és főleg, hogy miről hallgatnak…

Időnként erős a gyanúm, hogy itt valami óriási tévedés van, mi a jó francot keresek én itt, hogy kerültem ebbe az egészbe,

ez az anyaság nekem nem megy, ki akarok szállni, felmondok,

elmegyek gyalog a K-Pax-re, és legszívesebben visszaadnám a „szülő-diplomámat”, de hát azt ugye nem lehet.

Kamaszokat nevelni?! Lássuk be, azért ez egy kisebb nyelvtani anomália.

Valójában tedd félre az összes csillámpónis, vattacukros, rózsaszín illúziód, mert a „nevelés”, mint olyan, maximum egy kecskénél válhat be, jutifalatért, de hát a kamaszok sajnos nem kecskék. Egy két lábon járó, hormon-dinamittal töltött puskaporos hordó, nem nevelhető. Azt állítólag évekkel ezelőtt lehetett (volna) megtenni, amikor még kicsik voltak.

Most már késő. Most már mindegy.

Most már csak éld túl valahogy, próbáld meg szeretni, és a lehetőségekhez mérten még élvezd is az együttélést, és sokszor nevess. Kösszépen. Vicsorgás is jó lesz?

Nincsenek rám jó hatással azok a cikkek, amik arról szólnak, hogy miképp és hogyan kommunikáljunk a kamaszainkkal.

Mindig próbálom megjegyezni a kulcsmondatokat, hogy ügyesen tudjam majd alkalmazni a gyakorlatban egy-egy ordítós eszmecsere közben/előtt/után, de amikor ott vagyok, mindent elfelejtek, csak a kamasz van, én, és a tehetetlen dühöm. Hogy ez a gyerek TÉNYLEG nem érti, amit beszélek hozzá, és nem tudok másra gondolni, csak hogy biztos szervileg van valami problémája.

Nem működnek a fülei.

Amikor anya-segítő írásokat olvasok, még jobban elbizonytalanodom. Fogalmam sincs, merre hány méter. Hogy most akkor jó, hogy ezt, vagy azt mondtam? Vagy pont azzal rontottam el valamit, hogy mondtam, pedig nem kellett volna?

De hát csak jót akartam… áh, miért nem tudtam befogni inkább?!

Magunk közt szólva én a túlélésre játszom, aztán csak lesz valahogy. Egyetlen maradék fegyverem a humor, a (meg)nevettetés. Néha okosan és csöndben hallgatom, amiket és ahogy mesél a kamaszom.

Próbálok megértő arcot vágni, kérdezni, ahogy azt a cikkekben olvastam.

Közben legbelül néha riadt vagyok, és tanácstalan, egy óriási kérdőjel van a fejemben.

Egy hatalmas WTF-kupacon, a gyerek mondandójára, kérdéseire adható reakciók variációi pedig ezerrel kavarognak a fejemben, míg végül kibököm nagyon bölcsen, hogy: „hát fogalmam sincs”.

Állítólag a puszta jelenlét is számít, hogy ott vagyok. Akkor jó, mert előfordul, hogy tényleg nincsenek nálam válaszok.

Csak kérdések. Ilyenkor ezt be is vallom. Mert a humor mellett a néha bántó őszinteségem az, ami a kapaszkodóm, ha már csak annyit tudok hozzátenni a beszélgetésekhez, mint egy értetlenül bambuló káposztafej.

OLVASTAD MÁR?  Ne várjunk a gyerekektől többet, mint amit a felnőttektől várunk!

De néha jó összeszedni azokat a dolgokat, amik azt mutatják, hogy mégsincs minden veszve, még az is lehet, hogy minden oké (hogy aztán a következő pillanatban összedőljön a nagy pozitívság, és újra kilátástalan legyen minden, hogy aztán újra együtt nevessetek valamin).

Szerintem az jó jel, hogy a nagy hencegve elmeséli- óriási arccal, mint egy igazi férfi, viking harcos, sárkányölő, tudomisén-, hogy a tíz napos külföldi, szakmai hegyi túra során, ahol ő volt a legfiatalabb, esténként a tábortűz mellett ülve, néha kapott kóstolót a pálinkából. Szigorúan egy kis kupicával.

Nem, nem ordítottam le a fejét, inkább annak örültem, hogy beavat, hogy elmondja.

Hogy olyanokkal volt (akiket évek óta ismerek én is, és megbízom bennük), akik figyeltek rá. A nappali, embert próbáló hegyről le és hegyre fel kalandozások és komoly szakmai munka után este is figyeltek rá, nem engedték, hogy félfelesnyinél többet igyon, de éreztették vele, hogy ő is a férficsapathoz tartozik, mint férfike(zdemény).

Aztán amikor a kis szőke kamaszom, akivel mindennaposak a dominancia harcaink, vérre menő, örihari megsértődéseket tudunk produkálni bármikor a másik hülyesége miatt, szóval ez a kis sünmalac minden előjel nélkül odajön, viharosan átölel, és azt kérdezi:

Mondtam már, hogy szeretlek?

Nos, ami azt illeti, évek óta nem mondtad, úgyhogy zavarba is jöttem rendesen…, el is felejtettem, miért is voltam megsértődve rád.

OLVASTAD MÁR?  Feldíszített karácsonyfák lihegnek az arcunkba

Vagy amikor elmegyünk együtt vásárolni, és igaz, hogy az első húsz perc arról szól, hogy én próbálok az üzletben maradni, de legszívesebben ordítva rohannék világgá, mert neki semmi sem jó, semmi sem tetszik, semmit sem hajlandó majd hordani, főleg nem a legpénztárcabarátabb megoldások tetszenek neki.

Úgyhogy amikor megtaláltuk a boltot, ahol megfizethető és „vagány” nadrágokat is lehetett kapni, amik ráadásul még tetszettek is ennek az akarnok, makacs öregördög unokaöccsének kisfiúnak, akkor az érzés megfizethetetlen. És az új nadrágját le se lehet imádkozni róla, hordja otthon is, éjjel-nappal. Hogy leegye, és összefoltozza. De ezen nem húzom fel magam.

Szóval nevelésről nem tudok mesélni. Együttélésről igen. Az hol sírós, hol nevetős.

Hajtépős (túlnyomórészt mindenki a sajátját tépi).

Simogatós.

Ordítós.

Meghitt.

Érthetetlen.

Fárasztó.

Megdöbbentő.

Összemosolygós.

Ellentmondásos.

Kényelmes.

Vicces.

Megizzasztó.

De főleg: eseménydús és meglepő. Olyan… életes.

Nem tudom megmondani a tutit. Próbáljátok meg élvezni. És ne ijedjetek meg nagyon, ha nem megy. Egy pillanat múlva majd lesz olyan is, hogy igen.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!