Minél régebben foglalkozom gyerekekkel, annál inkább érzem, hogy a „minden gyerekben ott rejtőzik a csoda” nem csupán üres szólam, hanem tény. Kellő szeretettel, türelemmel és szakértelemmel fantasztikus kincsekre lelhetünk. Salát Janka tanácsadó szakpszichológus írása írása.

Ki segít a szülőknek a kincskeresésben az ovikban?

Idáig az optimista hangvétel, itt kezdődik a szorongássá fokozódó aggodalmam taglalása. Körülnézek, és azt látom, hogy

nincs szakember, aki ezt a kincset előbányászná, illetve, aki segítené a szülőt a kincskeresésben.

Három átlagos fejlődésmenetű gyermek édesanyjaként szerencsére „csak” olyasmin kell aggódnom, hogy gyermekemnek kettő helyett csak egy óvónénije van, akire így óriási többletteher hárul. Az óvoda ideiglenes beugrókkal igyekszik tömködni a hézagokat, a gyerekem életéből viszont hiányzik az állandóság.

A kozigallas.gov.hu álláskereső portálon a mai napon 569 óvodapedagógust keresnek, a Pedagógusok Szakszervezete szerint azonban a meghirdetett álláshelyek száma nem tükrözi a valós – tragikus – helyzetet.

Az óvodapedagógusok átlagéletkora 55 év körüli, s bár a képzésre sokan jelentkeznek, mégis kevés a pályakezdő óvodapedagógus. A külföldi munkalehetőség és a magánszféra vonzóbb karrierlehetőségei elszívják a közszférából a fiatalokat. Gyakornokként kezdeni, és 2 évig gyakornoki pozícióban és fizetésben rekedni (bruttó 219 000 ft) nem túl vonzó perspektíva egy főiskolát végzett, nyelveket beszélő huszonévesnek.

Ki segít a szülőknek a kincskeresésben az iskolákban?

A másik dolog, amin anyaként aggódhatok, hogy nem lesz tanára a gyerekeimnek. Az egyik lányom például imád kotyvasztani, kísérletezni, ezzel párhuzamosan kiemelkedő logikai-matematikai készségekkel bír,

de ha testnevelő tanár fogja tartani a kémia órákat, aligha lesz belőle vegyész, gyógyszerész, vagy kémia szakos tanár.

Az elmúlt 6 évben sok gyereknek tettem fel a kérdést: Mi leszel, ha nagy leszel?

6 és 18 év között egyetlen egyszer sem találkoztam azzal a válasszal, hogy tanár. Mostanában rendre olyan cikkekbe botlom, amelyben a tanárhiány katasztrofális következményeire hívják fel a figyelmet. Különösen igaz ez a fizika-, kémia-, biológia-, földrajz szakos tanárokra.

A kérdést legegyszerűbb úgy orvosolni, hogy a heti 22 óra helyett 25-26 órát tartanak a tanárok, a szakköröket, korrepetálásokat pedig felebaráti szeretetből vezetik. Ez ellen kétféleképpen tiltakozhatnak: hangosan kiabálnak (de tudjuk, hogy az országban „nem mindenki pedagóguspárti”, vagyis sok ellenérzést szül, hogy a heti huszonpár órával és nyári szünettel lazsáló tanárok miért óbégatnak),

vagy csendben elhagyják a pályát (ezzel pedig súlyosbítják a rendszerszintű problémát).

Jelezném, hogy a huszonpár leadott óra mögött ott van még egyszer huszonpár óra felkészülés, szakirodalom felkutatása, adminisztráció, nevelőtestületi ülés, pedagógiai jellemzések írása stb.

OLVASTAD MÁR?  Szülőség, elég jó szülőség, bocs azt honnan is tudom?

Ki segít a szülőknek a kincskeresésben, ha SNI-s gyermekük van?

A fent leírtak ellenére a legaggasztóbb mégis az SNI (speciális nevelési igényű) gyerekek ellátatlansága. A tanárhiány mellett gyógypedagógus hiánnyal is küzd az ország. Az én látókörömbe leginkább ADHD-s, autizmussal élő és tanulási zavarral küzdő gyerekek kerülnek. A szívem szakad meg, hogy ezeket a gyerekeket nem tudom elirányítani egy olyan intézménybe, ahol a bennük rejlő potenciál kibontakozhat.

Az integráció sajnos a legtöbb esetben kimerül abban, hogy az SNI gyerek az osztályban 3 főnek számít, vagyis 30 helyett 27 gyerek jár az adott osztályba.

Az autizmussal élő gyermeknek például a Szakértői Bizottság kiírja a heti 5 autizmus-specifikus fejlesztést, de a kerületben egyetlen gyógypedagógus sem szakosodott erre a témára, így a gyerek általános gyógypedagógiai fejlesztést kap – hetente egyszer.

Az integrálandó gyermek a többségi osztályban lemarad, kimarad, kirekesztődik, és serdülőkorra már szinte biztos, hogy az alapprobléma mellé legalább egy-két komorbid betegség is társul:

tanulási zavar, depresszió, szorongás, öngyilkosság, szerabúzus.

Rendszerszinten szemlélve ez azt jelenti, hogy az egészségügyet terhelik ahelyett, hogy a nevelési-oktatási rendszerben megelőznék a bajt.

Saját történetem

Egyéni szinten szemlélve tragédia: végignézni, ahogy a kedves, melegszívű ADHD-s gyereked a második iskolaváltás után is kirekesztett, egyre lehangoltabb, elszáll belőle az életkedv, helyét átveszi az önmarcangolás, a düh, és… de nem folytatom a sort.

A speciális iskolák igen korlátozott számban elérhetők. A napokban végigböngésztem pár budapesti iskolát, ahol kislétszámú osztályokban, speciális keretek között fogadnak ADHD-s tanulókat. Már a kezdő oldalon piros betűkkel szerepel:

Felsőbb osztályokba nem áll módunkban új tanulókat fogadni!

A méregdrága alternatív iskolákban próbahétre hívják a gyereket, majd hosszas dilemma után közlik, hogy nincsenek felkészülve a fogadására.

Lehet, hogy ez általánosítás, de a közelmúltban két ilyen esetet kísértem.

Három-négy olyan serdülő is van a látókörömben, aki a sokadik kört futja iskolakeresés ügyben, mivel azonban sehova nem veszik fel, a számára kijelölt iskolába pedig nem hajlandó bemenni (sikitóroham az utcán, minden áldott reggel hányás-hasmenés, öngyilkossággal fenyegetőzés), ezért egy éve nem jár iskolába.

Tapasztalatom szerint sok SNI gyermeket nevelő anya kilép a munkaerőpiacról, hogy minden idejét a gyerek tanításának, fejlesztésének szentelje.

Nem látok fényt az alagút végén

Összességében elmondható, hogy a közszférában a fejlesztő foglalkozások elérhetősége messze elmarad a szükségestől, marad a magánúton történő fejlesztések széles arzenálja. Egy specifikus fejlesztő óra 5-10.000 forint között mozog, a heti egy alkalom általában kevés.

A munkáját feladó édesanya ezekre a fejlesztésekre hordja nap mint nap gyermekét, az apa pedig belegebed a munkába, hogy előteremtse rá a pénzt. B opció: ezekhez a fejlesztésekhez a gyerek nem jut hozzá.

A helyzet ijesztő, és nem is látok fényt az alagút végén. Reménykedem, hogy egy nap a döntéshozók ráébrednek, hogy az a nemzet tud sikeres lenni, amelyik időt, energiát, pénzt, szakértelmet nem kímélve olyan oktatási rendszert épít ki, ahol a pedagógus társadalmi megbecsültségnek örvend, örömmel jár dolgozni, nem nyomják agyon az irreális elvárások.

Egy olyan oktatási rendszert, ahol minden gyerek a számára megfelelő intézménybe kerülhet, ahol megkapja azt az odafigyelést, fejlesztést, ami a benne rejlő képességek kibontakoztatásához szükséges.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!