Minél régebben foglalkozom gyerekekkel, annál inkább érzem, hogy a „minden gyerekben ott rejtőzik a csoda” nem csupán üres szólam, hanem tény. Kellő szeretettel, türelemmel és szakértelemmel fantasztikus kincsekre lelhetünk. Salát Janka tanácsadó szakpszichológus írása írása.

Ki segít a szülőknek a kincskeresésben az ovikban?

Idáig az optimista hangvétel, itt kezdődik a szorongássá fokozódó aggodalmam taglalása. Körülnézek, és azt látom, hogy

nincs szakember, aki ezt a kincset előbányászná, illetve, aki segítené a szülőt a kincskeresésben.

Három átlagos fejlődésmenetű gyermek édesanyjaként szerencsére „csak” olyasmin kell aggódnom, hogy gyermekemnek kettő helyett csak egy óvónénije van, akire így óriási többletteher hárul. Az óvoda ideiglenes beugrókkal igyekszik tömködni a hézagokat, a gyerekem életéből viszont hiányzik az állandóság.

A kozigallas.gov.hu álláskereső portálon a mai napon 569 óvodapedagógust keresnek, a Pedagógusok Szakszervezete szerint azonban a meghirdetett álláshelyek száma nem tükrözi a valós – tragikus – helyzetet.

Az óvodapedagógusok átlagéletkora 55 év körüli, s bár a képzésre sokan jelentkeznek, mégis kevés a pályakezdő óvodapedagógus. A külföldi munkalehetőség és a magánszféra vonzóbb karrierlehetőségei elszívják a közszférából a fiatalokat. Gyakornokként kezdeni, és 2 évig gyakornoki pozícióban és fizetésben rekedni (bruttó 219 000 ft) nem túl vonzó perspektíva egy főiskolát végzett, nyelveket beszélő huszonévesnek.

Ki segít a szülőknek a kincskeresésben az iskolákban?

A másik dolog, amin anyaként aggódhatok, hogy nem lesz tanára a gyerekeimnek. Az egyik lányom például imád kotyvasztani, kísérletezni, ezzel párhuzamosan kiemelkedő logikai-matematikai készségekkel bír,

de ha testnevelő tanár fogja tartani a kémia órákat, aligha lesz belőle vegyész, gyógyszerész, vagy kémia szakos tanár.

Az elmúlt 6 évben sok gyereknek tettem fel a kérdést: Mi leszel, ha nagy leszel?

6 és 18 év között egyetlen egyszer sem találkoztam azzal a válasszal, hogy tanár. Mostanában rendre olyan cikkekbe botlom, amelyben a tanárhiány katasztrofális következményeire hívják fel a figyelmet. Különösen igaz ez a fizika-, kémia-, biológia-, földrajz szakos tanárokra.

A kérdést legegyszerűbb úgy orvosolni, hogy a heti 22 óra helyett 25-26 órát tartanak a tanárok, a szakköröket, korrepetálásokat pedig felebaráti szeretetből vezetik. Ez ellen kétféleképpen tiltakozhatnak: hangosan kiabálnak (de tudjuk, hogy az országban „nem mindenki pedagóguspárti”, vagyis sok ellenérzést szül, hogy a heti huszonpár órával és nyári szünettel lazsáló tanárok miért óbégatnak),

vagy csendben elhagyják a pályát (ezzel pedig súlyosbítják a rendszerszintű problémát).

Jelezném, hogy a huszonpár leadott óra mögött ott van még egyszer huszonpár óra felkészülés, szakirodalom felkutatása, adminisztráció, nevelőtestületi ülés, pedagógiai jellemzések írása stb.

OLVASTAD MÁR?  Mit tetszik kérni?

Ki segít a szülőknek a kincskeresésben, ha SNI-s gyermekük van?

A fent leírtak ellenére a legaggasztóbb mégis az SNI (speciális nevelési igényű) gyerekek ellátatlansága. A tanárhiány mellett gyógypedagógus hiánnyal is küzd az ország. Az én látókörömbe leginkább ADHD-s, autizmussal élő és tanulási zavarral küzdő gyerekek kerülnek. A szívem szakad meg, hogy ezeket a gyerekeket nem tudom elirányítani egy olyan intézménybe, ahol a bennük rejlő potenciál kibontakozhat.

Az integráció sajnos a legtöbb esetben kimerül abban, hogy az SNI gyerek az osztályban 3 főnek számít, vagyis 30 helyett 27 gyerek jár az adott osztályba.

Az autizmussal élő gyermeknek például a Szakértői Bizottság kiírja a heti 5 autizmus-specifikus fejlesztést, de a kerületben egyetlen gyógypedagógus sem szakosodott erre a témára, így a gyerek általános gyógypedagógiai fejlesztést kap – hetente egyszer.

Az integrálandó gyermek a többségi osztályban lemarad, kimarad, kirekesztődik, és serdülőkorra már szinte biztos, hogy az alapprobléma mellé legalább egy-két komorbid betegség is társul:

tanulási zavar, depresszió, szorongás, öngyilkosság, szerabúzus.

Rendszerszinten szemlélve ez azt jelenti, hogy az egészségügyet terhelik ahelyett, hogy a nevelési-oktatási rendszerben megelőznék a bajt.

Saját történetem

Egyéni szinten szemlélve tragédia: végignézni, ahogy a kedves, melegszívű ADHD-s gyereked a második iskolaváltás után is kirekesztett, egyre lehangoltabb, elszáll belőle az életkedv, helyét átveszi az önmarcangolás, a düh, és… de nem folytatom a sort.

A speciális iskolák igen korlátozott számban elérhetők. A napokban végigböngésztem pár budapesti iskolát, ahol kislétszámú osztályokban, speciális keretek között fogadnak ADHD-s tanulókat. Már a kezdő oldalon piros betűkkel szerepel:

Felsőbb osztályokba nem áll módunkban új tanulókat fogadni!

A méregdrága alternatív iskolákban próbahétre hívják a gyereket, majd hosszas dilemma után közlik, hogy nincsenek felkészülve a fogadására.

Lehet, hogy ez általánosítás, de a közelmúltban két ilyen esetet kísértem.

Három-négy olyan serdülő is van a látókörömben, aki a sokadik kört futja iskolakeresés ügyben, mivel azonban sehova nem veszik fel, a számára kijelölt iskolába pedig nem hajlandó bemenni (sikitóroham az utcán, minden áldott reggel hányás-hasmenés, öngyilkossággal fenyegetőzés), ezért egy éve nem jár iskolába.

Tapasztalatom szerint sok SNI gyermeket nevelő anya kilép a munkaerőpiacról, hogy minden idejét a gyerek tanításának, fejlesztésének szentelje.

Nem látok fényt az alagút végén

Összességében elmondható, hogy a közszférában a fejlesztő foglalkozások elérhetősége messze elmarad a szükségestől, marad a magánúton történő fejlesztések széles arzenálja. Egy specifikus fejlesztő óra 5-10.000 forint között mozog, a heti egy alkalom általában kevés.

A munkáját feladó édesanya ezekre a fejlesztésekre hordja nap mint nap gyermekét, az apa pedig belegebed a munkába, hogy előteremtse rá a pénzt. B opció: ezekhez a fejlesztésekhez a gyerek nem jut hozzá.

A helyzet ijesztő, és nem is látok fényt az alagút végén. Reménykedem, hogy egy nap a döntéshozók ráébrednek, hogy az a nemzet tud sikeres lenni, amelyik időt, energiát, pénzt, szakértelmet nem kímélve olyan oktatási rendszert épít ki, ahol a pedagógus társadalmi megbecsültségnek örvend, örömmel jár dolgozni, nem nyomják agyon az irreális elvárások.

Egy olyan oktatási rendszert, ahol minden gyerek a számára megfelelő intézménybe kerülhet, ahol megkapja azt az odafigyelést, fejlesztést, ami a benne rejlő képességek kibontakoztatásához szükséges.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!