Egy darab gyerekem van már csak, akivel kapcsolatban hivatalosan is megszólít az iskola engem, mint szülőt. Most épp azért, hogy látogassak el hozzájuk és több szülőtársammal egyetemben tartsunk értekezletet. Az iskola úgy gondolja, hogy a tanár értekezik, mi pedig meghallgatjuk. Hát jó, legyen. Jeleztem előre a gyárban, hogy korábban lelépek, időben szeretnék a gimnáziumba megérkezni. Drixler Imola írása.

Úgy gondoltam, hogy nyugalomban fogok üldögélni a teremben, amíg szülőtársaim és a tanár megérkeznek.

Vannak ilyen perverzióim, amióta gyerekeim vannak, miszerint jár nekem napközben némi énidő, amikor csendben üldögélek és a kócos gondolataimat fésülgetem. Az oviból mindig hazahoztam ebéd után a srácokat, igyekeztem már ott is ebéd előtt megérkezni, hogy minél több nyugodt percem maradjon, amíg várok a gyerekre. Addig csönd van, nem nyúz senki és nem kiabálja senki tucatszor, hogy Mamaaa.

Szívem szerint már tízóraira odamentem volna, hogy legyen a kispadon még 2 nyugodt órám.

Bekészítettem a táskámba a naptáramat, tollat is raktam mellé, papírzsepit; vizet, ha megszomjaznék. Pöpecül felkészültem. Elégedett voltam magammal, hogy milyen felelősségteljesen állok a szülői elébe.

Elindultam fél 5-kor a tett helyszínére. Kocsival 5 perc, forgalomban 10. Úton a jármű felé még beugrottam aprósütikéért a cukiba, hátha éhen halnék az értekezlet 35 perce alatt.

Sulihoz közeledvén belassult a forgalom. Enyhe gyanúm támadt, hogy talán a főváros összes anyája- apája épp oda tart, ahova én; hisz más magyarázat nem lehet a kígyózó kocsisorra és az utcákon parkoló autótömegre. 15 percig kerestem parkolóhelyet, majd 5 percig gyalogoltam a bejáratig.

Ekkor már 10 perce ment a szülői. Énidőnek annyi.

Nagyon összeszedetten és céltudatosan lépkedtem a porta felé, ahol a portás rám pillantva egyből közölte, hogy a teremkiosztást a táblán találom. Nem tudom, miből gondolta, hogy nem tudom, hova megyek; de jól gondolta.

Emeleten fel, halkan zihálok már, sötét a folyosó, benyitok más termekbe, idegen arcok, becsukom.

Majd egy telefon pislákoló fényét meglátom. Más anya így próbálja leolvasni a terem számát. Hurrá, nem én égek egyedül. Terem megvan, akkor mély levegő és benyitunk.

Egyből megcsapott a rossz diák vagyok- érzés. Halkan köszönve, elnézést kérve keresem a helyem.

Szerettem volna a leghamarabb leülni, persze csak az utolsó padban látok helyet. A tanárt megakasztom a beszédében, mert mögötte kell ellépdelnem. Utálom az ilyet, mármint, amikor zavarok. Tényleg ide akartam érni időben, de a forgalom. Hátra be.

Szék a padon, próbálom halkan levenni, majdnem leesik, rántja magával a mellette levőt is, de elkapom a levegőben még. Lezuttyanok, kabát le és próbálok halkan levegőt venni. Körbemosolygok: minden ok, megvagyok, leültem, nem zavarok többet.

Basszus, a naptáramat, tollamat a kocsiban hagytam! Semmi papír, semmi toll nincs nálam. Előveszem a telefonomat és próbálok abba jegyzetelni. A pad alá csúsztatom a telót és

bízom benne, hogy a tanárnő nem hiszi azt, hogy játszom az asztal alatt, vagy chattelek.

És itt újra azt éreztem, hogy rossz diák vagyok. Hiába telt el ezerév, egyszerűen ugyanolyan galádnak éreztem magam, mint akkor. Unatkozni kezdtem.

Na, és akkor beindult a gépezet:

elkezdtem nézni a falakon a képeket, kibámulni az ablakból, nézegetni az előttem ülők haját. Apukáknak kevés van; megszámoltam, hány apuka van, hányan kopaszok; ki- milyen ruhában van; ki, hány éves lehet; hány pár van?

Anyukáknak hosszú hajuk van; kinek, milyen szép. Irigykedtem, hogy milyen rendesen írkálnak a szép tollaikkal a szép papírjaikra. Én is akartam a szép papírt! Nézegettem a falakon a dekorációt; a padokba belestem; hú, mennyi szemét van bennük. Elolvastam az összes firkát. Azok viccesek.

De a tanár hangja mindig visszarántott a valóságba. Ha a gyerekekről épp nem túl pozitív dolgot mesélt, egyből a pad alá néztem, kerültem a tekintetét.

Mint amikor keresi az áldozatot, hogy kit feleltessen. Itt már elkezdtem röhögni magamban, mert ez az érzés oly régi és oly közeli volt. Ennyi év után se változott a helyzet.

A gimis szülőin tulajdonképpen adatrögzítőnek éreztem magam.

Mindent megtudtam átlagokról, jegyek számáról, iszonyat hiányzásokról és késésekről, kirándulás összegéről, adatokról…de olyan hiányérzetem volt. Visszavágytam az általános iskolába. Mi egy csoda helyre járhattunk 8 évig! Ahol a srácaim imádtak lenni. Ahol Róluk szólt minden.

Voltak korlátok, de hagyták őket igazi gyerekként létezni. Volt varázslás, voltak csodák, voltak persze balhék, rosszaságok, cikis dolgok is. De mégis imádtuk.

Ahol a tanárok és a szülők értették egymást. Jó, nem mindig, de a legtöbbször ugyanabban az autóban ültünk és ugyanoda tartottunk. Ott 2 órát is tartott akár a szülői, de úgy álltam fel, hogy valamit tényleg megtudtam a gyerekemről.
Azt éreztem, hogy fontos, hogy az én gyerekem is a csapat része. Meséltek Róla. Jót. Jót is. Nemcsak rosszat. Hogy mi szülők valahogy összekovácsolódtunk és egy jó este volt a szülői.

Szerettem ott szülőire járni; szerettem ott üldögélni; szerettem ott szülő lenni.

Ide eljövök, jegyzetelek, aláírom a jelenléti ívet, aztán hazamegyek és

a gyerek kérdésére, hogy mi volt a suliban, azt felelem: semmi. Ugye ezt érti mindenki? Ugye?

Szerintem, ahol jó szülőnek lenni, ott jó gyereknek is.

Ez elszomorít. Mert, ha az én gyerekem is így ül az iskolapadban, ahogy én tegnap; akkor az szomorú. Jó lenne, ha kaland lehetne a tanulás; ha a tudásszomj csitulhatna; ha lendülettel indulna és elégedettséggel zárulna a nap. Ezért tenni kell, tudom.

Kifelé a teremből egy anyukára ránéztem és olyan ismerősnek tűnt. Megszólítottam:

– Te, mi ismerjük egymást valahonnan!

– Igen?

– Igen, de szerintem, ruhában nem ismerjük meg egymást. – ennél a résznél páran felénk fordultak és meredten néztek, hogy most mi fog következni. Valami szaftos történésre számítottak talán.

– Szerintem, együtt edzünk, nem?- röhögtem föl.

Azt hiszem, ez volt a megkoronázása az estének. Ennyire béna nem lehetek. De.

Oszd meg a véleményed velünk!