Pezsgővel vártam a szeptember 1-jét, szabadságot vettünk ki a férjemmel: Mindhárom gyereket elnyeli az intézmény. A pezsgőzés elmaradt, helyette otthon playmobiloztam az óvodáskorúval, mivel az ő intézményébe már a tanévnyitó előtt betette lábát a Vírus. Mire az óviban kitisztult a levegő, a kiskamaszom kezdte fájlalni a torkát ijesztő köhögőrohamok közepette. Ekkor már tudtuk, hogy a közvetlen kolléganőm fekszik otthon lázasan egy pozitív covid-teszt kevésbé boldog tulajdonosaként. Salát Janka tanácsadó pszichológus írása.
Az agykerekek forogni kezdenek: lehet, hogy én vittem haza a gyereknek a Vírust?
Ha igen, elég egyértelmű, hogy nem tolhatom be a suliba az épkézláb gyermekemet sem. A szülői értekezletre – teljes harci felszerelésben – azért elmentem, ahol azt hiszem, hülyének néztek az FFP3-as maszkommal és a kézfertőtlenítőmmel.
„Ti ennyire féltek?”
Aztán hopp egy pozitív kontakt itt, egy pozitív kontakt ott, és az ember szép lassan kezd beleőrülni, hogy ha tuti nem akarja elkapni, pláne továbbadni a koronavírust, akkor szinte már senkivel sem találkozhat.
Tavasszal ezt a verziót kipróbáltuk már, akkor azt hittem, nagyon nehéz. Most meg azt érzem, hogy akkor bezzeg könnyű volt: a társadalom nagyjából egyetértett abban, hogy az ismeretlen járványt meg kell fékezni, ezért mindenki ült a seggén.
Volt valami romantika a kollektív szívásban.
Az Armageddon akkor elmaradt, most meg már senki nem akar bezárt ajtók mögött rettegni valamitől, ami szemlátomást nem is túl félelmetes. Csak a hozzám hasonló „a világ sorsa tőlem függ” típusú emberek olvasnak bele a Floridát emlegető cikkekbe, ahol az esetszámok felfutása után néhány héttel a halálozás is megugrott.
Mi van, ha tudtomon kívül megfertőzök valakit, aki (megfertőz valakit, aki megfertőz valakit, aki) meghal?
Jelen pillanatban semmiféle központi utasítást nem kapunk, hogyan is kéne viselkedni a felfutó esetszámok közepette. Az egyéni felelősségvállalást szajkózzák, de ez mit is jelent? Ha köhög az egyik gyerek, akkor ne vigyem a másik kettőt sem intézménybe? Ha a szobatársam pozitív, akkor maradjon otthon az egész család két hétig, amíg ki nem derül, hogy széna-e vagy szalma?
A szülői körlevelek – amióta közösségbe járó gyerekem van – télen mindig arról szólnak, hogy lécci beteg gyereket ne hozzatok óviba/iskolába, mert mi miattatok nem tudunk kikeveredni a takonykórságból.
Én már a boldog békeidőkben sem tudtam soha eldönteni, hogy mi az a takonymennyiség és állag, amit a közösség még tolerál.
Ha idén zéró toleranciát hirdetek, taknyos gyereket nem viszek közösségbe, akkor nem leszek túl népszerű sem az intézménybe vágyó gyermekeim, sem a főnökeim körében.
Az állam áttolja a felelősséget az iskolákra, az iskolák a szülőkre, a szülők meg a gyerekekre.
Márpedig a „viseld rendesen azt a maszkot a suliban, különben meghal anyád” típusú intelmek nem biztos, hogy jótékony hatással vannak egy kamaszodó lélek személyiségfejlődésére. Szegény, őrlődhet a kortárscsoport által nyomott „leszarom” attitűd és a szülői intelmek között.
Nekem is ciki a maszk egy maszkot körülröhögő társaságban, mit élhet át akkor az a serdülő, akire rátolták az anyja (nagyanyja stb.) életben tartásának felelősségét!?
Egy szó, mint száz, az utóbbi hetekben gyakran elfog a vágy egy jóságos cár atyuska iránt, aki megmondja: maradj otthon! Ebből a perspektívából olyan könnyű volt a karantén az összes nyűgével együtt.
Aztán bemegyek a munkahelyemre, és rájövök, hogy életemben először a szakmámban is otthon vagyok, imádom, amit csinálok, kurvára nincs kedvem home-office-ból nyomni a mozgásterápiát, vagy a szupportív terápiát internet-eléréssel nem rendelkező családok tucatjával.
Amikor jön a hír, hogy újabb szülő tesztje lett pozitív az osztályból, a kollégáim pedig sorra dőlnek ki valami nem meghatározható betegség miatt, úrrá lesz rajtam a tanult tehetetlenség.
Az ember a kiszámíthatatlan körülmények között egy ideig küzd, megpróbálja elhárítani a veszélyt, aztán rájön, úgyse tehet semmit. Nem zárhatom be a gyereket a szobájába, nem küldhetem gázálarcban suliba,
nem tudom keresztülvinni a szülői közösségen, hogy a gyerekek vegyék fel órán a textilmaszkot, a vírust megmosolygó tanárt nem kérhetem meg, hogy erre figyeljen oda legyen szíves.
Tudjuk, hogy a bizonytalanság milyen negatív hatással van a mentális egészségre: szorongás, pánikrohamok, kényszeres tünetek (pl. folyamatos kézmosás).
Pedig most valószínűleg be kell rendezkednünk arra, hogy nem tudjuk, mi lesz holnap: bezár-e a suli, kinyit-e a munkahely, esetleg mind meghalunk.
A jó hír az, hogy – bár lehet, hogy holnap mind meghalunk – a mai napot megélhetjük pozitívan is.
A mindfullness – avagy az éber tudatos jelenlét – alapja (nagyon lebutítva a hatalmas szakirodalommal rendelkező, és gyakorlati sikereket mutató irányzatot), hogy élj a mának. Tedd félre azt, amin úgysem tudsz változtatni, merülj bele abba, amit itt és most meg tudsz tenni. Persze gyakorlatok sokasága segíti, hogy ezt valóban meg tudd valósítani, ezekre most nincs lehetőségem kitérni.
Szegény színházban dolgozó rokonom: a héten lefújták a téli időszak anyagi biztonságát jelentő három darabját. Felhívtam telefonon: mivel bizonytalan ideig most nem tud dolgozni, kertészkedésbe kezdett.
Lehet ugyan, hogy télen megfagynak a fűtetlen lakásban, de legalább rózsák között fagynak meg.
A tanult tehetetlenséget pedig le lehet győzni.
Igenis tehetek a világvége ellen. Hordom a maszkot, mosom a kezeimet, lemondom a házibulikat. Máris tettem valamit az emberiség fennmaradásáért. Én vagyok a hétköznapok hőse!
Ne felejtsük el, hogy nem vagyunk egyedül.
Más is nevel – a maga 60%-os tüdőkapacitásával, a sikeresen zárult kemoterápiájával, krónikus immunbetegségével – gyereket, mást is fenyeget a munkahely elvesztése és az otthon tanulás réme. Érdemes velük egy picit együtt pánikolni. Egy idő után a pánikolás úgyis kabaréba, nevetésbe fullad.
Nincs cár atyuska, aki megmutatja a helyes irányt, de van egy belső iránytű, ha azt követem, talán nyugodt lelkiismerettel térhetek ma nyugovóra.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!