5 éve élünk külföldön és ez alatt az idő alatt 3 nagyon különböző kultúrát sikerült megtapasztalnunk Indiában, Japánban és az Egyesült Arab Emírségekben. Sokan rettentek el Bombay hallatán, irigykedtek a dubai luxus miatt és értetlenkedtek a japán kultúra kapcsán. Pedig a legfontosabb nem ezekben a külsőségekben rejlik, hanem abban, hogyan tudjuk összetartani a családot és kialakítani minden egyes tagjának azt az életteret, ahol nem csak túlélhet, hanem virágozhat. Jámbor Péter írása.

Minden költözés fáj

Az egyik legnagyobb tanulság, ami először Indiában, távozásunk után másfél évvel tudatosult bennünk. Mert ugye

Magyarországról eljönni az olyan egyszeri és ugyanakkor megismételhető érzés volt. Tudtuk, hogy időnként vissza fogunk jönni és úgy éreztük, mindenkit ugyanúgy ott fogunk találni ahogy hagytuk.

Indiából eljövet viszont egyértelművé vált, hogy ezekkel az emberekkel, új barátainkkal, osztálytársakkal, szomszédokkal soha, de soha többé nem fogunk találkozni. Ez már az ÉLET, nem játék, és minden változás végleges!

Az iskolában kifejezetten kértek mindenkit, hogy ne blicceljük el az utolsó napot, mert fontos a “gyászt” megélni.

A nagyobbik, akkor 11 éves fiam végigbőgte a búcsúzkodást, egy nagy hullámvasút volt az egész nap, ami után magunkra maradtunk, még pár napig pakolásztunk meg adminisztráltunk de azt már teljes magányban.

Végül csendben továbbálltunk, hogy két hónapig vándorcigányként húzzuk ki a nyarat, míg augusztus végén egy távoli új országban földet érünk

és több kevesebb kalamajka után a cuccaink is megérkeznek. A költözések kapcsán kialakult egy családi rutin, amivel nagyon gyakorlottan intézzük az ügyeket, de ez még nem jelenti azt, hogy szeretjük is.

A külföldi lét feleségem munkájához kapcsolódik,

ő az, aki először kiutazik, akkor még csak üzleti útra a következő állomáshelyünkre. Ilyenkor általában nem eldöntött tény, hogy tényleg ott is fogunk élni, de azért túl sok felajánlott lehetőségre nem is lehet nemet mondani, mert ezzel az ember komolytalanná válik a munkáltatója előtt.

Jó sok önismeret kell hozzá,

de legjobb, ha az ember már nagyon korán egyértelművé teszi, mik a határai és így nem is ajánlanak fel neki olyan pozíciót, amit aztán kínos lenne visszautasítani. Így is történt velünk egy ilyen. Már az első dél afrikai utazás után döntöttünk úgy, hogy a személyes benyomások és kollégák, ismerősök történetei alapján a közbiztonság miatt nem vállalunk be két év Pretóriát. Mindenesetre ha a munka ajánlat komollyá válik – bár ez ilyenkor még messze nem jelent szerződést, vagy a feltételek tisztázását -, akkor jön a pre assignment vizit.

Ez a szülőknek jelentene lehetőséget, hogy felmérjék a terepet és a helyszínen tájékozódjanak az életkörülmények, iskola, lakhatás és egyebek kapcsán. Mi ezt többnyire kihagyjuk, mert nagyobb gondot okozna megoldani hogy a gyerekeinket 3-4 napra rábízzuk valakire, mint amennyit nyerünk egy ilyen úttal.

Inkább félig virtuálisan intézzük, feleségem üzleti útja, vagy akár már új munkaszerződése alatt nézi meg az iskolákat, látogatja le a lakásokat és utána fényképek és videók alapján skypon választunk. A legsikeresebb megoldás az volt, amikor feleségem az egyik fiúnkkal tudott kiutazni, ez nagyban segítette a költözéssel kapcsolatos motivációt, zongorázni lehetett a különbséget a bevont és a kicsit kihagyott kamasz elkötelezettsége között.

Egyébként is az egyik legfontosabb dolog, hogy kialakítsuk a megfelelő „mindset”-et a költözéssel kapcsolatos bizonytalan helyzetben.

Be kell vonni a gyerekeket, mert ha kész tények elé állítjuk őket, megkeseríthetjük az egész család életét,

ami a projekt kudarcához is vezethet. Nehéz egy kisiskolásnak elmondani, hogy „lehet” hogy elköltözünk valahová és ezt a helyén kezelje. Még Magyarországon kaptunk méltatlankodó üzenetet az osztályfőnöktől, hogy hallotta költözünk, mikor mi még kicsit sem voltunk biztosak a dologban, ajánlat és megegyezés hiányában persze nem kommunikáltunk még az iskolával.

Szóval meg kell találni, hogy miért jó, ha költözünk és miért, ha maradunk, és mindkettőnek tudni kell örülni.

Ez lehetőséget jelent arra is, hogy szembenézzünk vele, mi az igazán fontos, és törekedjünk azoknak a feltételeknek a kialakítására, amelyek igazán komfortossá teszik az életünket.

Az első költözésnél ilyen volt, hogy a fiúk összes plussállatát és legóját vittük magunkkal, ma már inkább az számít, hogy jó legyen a wifi és legyen sportolási lehetőség a környéken. Fontos a fiúk bevonása az iskola és lakás kiválasztása kapcsán is, bár ezt tényleg a hályogkovácsok magabiztosságával tesszük, amikor 1-2 napunk van, akár személyes jelenlét nélkül, hogy eldöntsük, az ismeretlen város melyik negyedében, hol lakjunk és hogy alakul majd az életünk, merre lesznek a barátaink, iskolánk stb.

Kétévenként örökre elhagyunk egy világot,

közben milyen felemelő érzés, mikor a bombayi szomszédokkal összefutunk Tokióból hazafelé, vagy indiai osztálytársakkal egy vietnámi piacon a tavaszi szünet alatt. Felnőttként, a social media minden átkával és áldásával felvértezve fantasztikus, hogy tudhatom mindenkiről aki számít, hogy hol bolyong a világban és mi van vele. Mindez sokkal nehezebb a gyerekeinknek, akik az elmúlt években még csak játék és iskolaszerként használták a technológiát,

mentálisan most kezdenek felnőni ahhoz, hogy kapcsolatot tartsanak és megtervezzék társasági életüket, ne csak a mában éljenek.

Az egyik legizgalmasabb és legmegterhelőbb dolog az elmúlt években a különböző kultúrák közötti ugrálás volt.

Az élesen különböző életstílusok nagyon rányomhatják bélyegüket a gyerekek személyiségére, főleg Indiában és Dubaiban figyelem némi aggodalommal, hogy hogyan hat a fiaimra az a kivételezettség, ami a környezetünkből ered. A kemény munka és az önellátásra való képesség nyugati és ugyanakkor nagyon is kelet európai értékei nagyon másképp érvényesülnek keleten.

A hihetetlen szintű munkamegosztás Indiában azt eredményezi, hogy sofőrökkel, takarítókkal, bejáró és szakácsnőkkel, őrökkel és oktatási segédszemélyzettel körülvéve a gyerekek is ahhoz szoknak hozzá, hogy kiszolgálják őket.

Nincs is nagyon módjuk megtanulni mosni, főzni, takarítani, nem is ezt látják maguk körül és nem is illik, vagy akár szabad olyan dolgokat csinálni, amihez itthon előbb utóbb hozzá kellene szokniuk. Érdekes látni, hogy ezt a kényelmet mennyire élvezték a hosszú évek után például Amerikából hazaköltöző indiai ismerőseink és mennyire nehéz volt nekünk hozzászokni, hogy

nem vezethetjük az autónkat, mindig van valaki a lakásban aki pakol utánunk, a boltban hozzák utánad a csomagokat és nagyon furcsán néznek rád, ha kipucolod a cipődet vagy bekészítesz egy mosás ruhát.

Bárhogy is próbáltuk minimalizálni ezeket a hatásokat, a helyi kultúrából a kaszt elvűség sugárzott, sportolni, még gyalogolni sem nagyon tud a helyi középosztály. És innen ugrottunk át Japánba, a kitartás, önellátás és tarsadalmi együttműködés fellegvárába, ahol sok iskolában nincs is takarító személyzet és a gyerekek takarítanak, az oktatás része a főzés, varrás, kertészkedés és a húsz évvel a háború után a dzsungelban való ellenállás képességének elsajátítása.

Jó volt megtapasztalni, a gyerekeink önállósága hatalmasat fejlődött,

egyedül metróztak, bevásároltak, takarítottak otthon, közösen főztünk, kempingeztünk és vészeltünk át néhány kisebb földrengést és trópusi vihart.

Most pedig Dubai fogyasztói falanszterében bolyongunk, bevásárlóközpontokkal, vidámparkokkal, sok dölyfös jómódú helyi és nyugati expat és még sokkal több szegény pakisztáni és indiai kiszolgáló személyzet között. Óriásiak a távolságok, mindenhová hordozni kell a gyerekeket, de nem mondhatom, hogy visszasírják a heti takarítást és a sok gyaloglást, mert persze kamaszok.

Az “időzülés” szerepe

igen, nem időzítést írtam, mert többnyire nem mi döntjük el, mikor és milyen élethelyzetben, vagy akár hová kerülünk. Pedig nagyon különböző eredményt kapunk annak függvényében, hogy egy népes rokonságot, esetleg beteg szülőket hagyunk itt, szingliként, vagy családostól költözünk és ezen belül a gyerekek életkora és nagyon meghatározó.

Nagyon mást kapunk, ha már iskola előtt, alsóban, felsőben, vagy gimnáziumi időszakban dobjuk gyerekeinket az egyre mélyülő vízbe. Szerencsésnek érzem magunkat, amiért úgy alakult, hogy alsóban, de már írni, olvasni tudó gyerekekkel költöztünk és csak sejtéseim vannak, mi történt volna más időszakokban, de azért ezt megpróbálom megosztani a más családoknál látottak alapján.

Szinte nulla angoltudással azonnal beszippantotta őket a suli,

a legnagyobb természetességgel kezelte az iskola a helyzetet, és tökéletesen fel voltak rá készülve, hogy angol előképzettség nélkül érkeznek hozzájuk diákok és mindent másképpen tanultak az előző iskolájukban. Nagyon meglepő volt számomra egyes szülők elmondásából, hogy mennyire másféleképpen tanulják ugyanazt az egyes országokban és a tanárok az iskoláinkban mennyire tisztában vannak ezekkel a különböző stratégiákkal, és

könnyedén kezelik, hogy nem csak egyetlen igaz út létezik.

A kissebbik fiam irásának kisilabizálása azért majdnem beletört a tanítónéni bicskája, de végül megküzdöttek vele, a tanulást támogató specialistával (learning support) egy hónap alatt átállították nyomtatott betűs írásra egy „handwriting without tears” program keretében, és azóta mi is el tudjuk olvasni az írását, ha nem is készül kalligráfusnak.

Megmaradt a magyar kötődés, az olvasás pedig kivétel nélkül kiemelten fontos volt az eddigi iskoláinkban (az alsós házifeladatmentes környezetből szinte az egyetlen kivételt képezi a zenei gyakorlás mellett).

Na, mi erre rátettünk még egy lapáttal, napi (elméletben) fél óra magyar olvasás és vagy nyelvtan/történelem révén. Ez nem sikertörténet, mert a kemény napi suli után még extra púpot kaptak a hátukra, másrészt a magyar nyelvtan és történelemkönyvek és apuka módszertana sem vetélkedhetnek a nemzetközi oktatás szinvonalával.

Akik a gyerekek óvodás korában költöznek, nem tudom, hogy ugorják meg ezt az akadályt, ezen alapok tanítása talán a legnagyobb módszertani kihívást jelentheti a szülőknek, a mentális nehézségekről (hogy mit tesz, ha a saját csemetéinket edzzük, vagy tanítjuk) nem is beszélve.

Azt is csak kinti magyar barátaink esete kapcsán tanultuk meg, hogy az a fantasztikus nyelvi támogatás, amit mi megtapasztaltunk, nem magától érthetődő és nem tart örökké, felsőben már csak néhány iskolában elérhető, gimnáziumban pedig a megnövekedő tantárgyi követelmények mellett az iskolák nem is szívesen vállalják, hogy nyelvi kihívásokkal rendelkező diákokat felzárkóztassanak. Persze országonként és az iskolát stratégiája mentén ez változhat.

Iskolaválasztás a hályogkovács magabiztosságával

Ha van választék, a döntés sokszor nehezebb és úgy érzem idő, források vagy hozzáértés hiányában megalapozatlanul születik meg, pedig súlyos következményi vannak. Mi még könnyű helyzetben voltunk, mert a költségekkel nem is kellett foglalkoznunk, az első két állomásunkon pedig az angol nyelvű külföldieknek szóló intézményekből minimális volt a választék –és mégis fantasztikus intézményekbe pottyantunk bele.

Így Dubaiba már némi tapasztalattal (és magasra állított mércével) érkeztünk mégis nagy kihívást jelentett a választás és még mindig nem tudjuk, jól döntöttünk e. A brit, amerikai rendszerek alapvetően a saját országba történő visszatérést vagy továbbtanulást szolgálják, a déli féltekén ráadásul az iskolaév is télen (ottani nyáron)  kezdődik.

És Dubaiban mégis egy igazi amerikai iskolában kötöttünk ki. Ha nem a magyar államiakhoz hasonlítjuk akkor mégiscsak egy meglehetősen hagyományos, poroszos jól felszerelt megainzézmény és zongorázni lehet a különbséget az IB sulikhoz képest, amik viszont itt az Emírségekben, éppen a nagyszámú külföldi közösségek és az ebből adódó szegregáció miatt nem annyira erősek.

Bővebben az iskoláról

Ez az átlagnál több iskolaváltás azért felnyitotta a szemünket, hogy mennyire sokféleképpen lehet ezt csinálni és a saját tapasztalatomból szerzett +30 éves iskolaképem nagyon átalakult.

Fantasztikus és néha félelmetes is ez a sokszínűség, és sok feladatot is ad, mert bizony el kellene mélyülni a részletekben, mielőtt eldöntjük, hová is járjanak a gyerekek 2-3 évig. Döbbenetes azt is látni, hogy sokfelé a világban az oktatás egy sokmilliárd dolláros iparág is ahol persze sok szabályozó és felügyelő szerv között, de a szülői szempontból mindenképpen egy szabad verseny folyik a gyerekeinkért, a gyerekeinknek meg a későbbi lehetőségekért.

És hogyan hat mindez a kamaszok személyiségére? Nem tudom. De mások lesznek.

Third culture kids.

Nagyon könnyen barátkoznak és befogadóak más szokásokkal, emberekkel, de ki is alakítják a saját komfortzónájukat. Étkezés terén például ultrakonzervatívak lettek,

pedig ezt nem tőlem tanulhatták. Semmi hal, egzotikus gyümölcs, szokatlan íz. Samu még paradicsomot sem eszik, káposzta, tök vagy bármi helyi kizárva. És mindent ketchuppal, a nagyobbik majonézzel. Legalább nincs rajta vita.

Az iskola egy nagyon biztonságos terep számukra, főleg alsóban volt így. Nagy szabadság, sok visszajelzés de minimális osztályozás, házifeladat alig, hosszú szünetek, nagyon sok játék és az életkorukat figyelembevevő foglalkozás.

Kapuk nyílnak és zárulnak be

En nagyon furcsán fog hangzani, de nagyon megszívlelendő. Sokszor hallottuk, hogy milyen jó, nekünk és a gyerekeink megtanultak angolul és milyen sok lehetőségük lesz. Ez alapvetően így van, de nem univerzálisan, leginkább abban az iskolarendszerben tudnak majd érvényesülni, amiben gyakorlatot szereznek.

A nyelvtudás nem minden. És az iskola nem csak nyelvtudással jár, hanem azzal is, hogy mindazt, amit angolul tanultak, alapesetben nem tudják magyarul.

Ez meglepően hangozhat, de miért is lenne másképp. És ebből az is következik, hogy a gyerekek elvesztik az iskolai naprakészségüket és 2-3 év után már

nagyon nehéz őket visszaintegrálni a magyar rendszerbe. Legfőképpen persze nem a nyelv miatt, hanem elszoknak a poroszos rendszertől,

ahol csak az a jó válasz, amit a tanár leadott, nincsenek választási lehetőségeik, sokkal inkább korlátozzák őket és sem a tanári kar nem készült fel a másságra, sem a gyerekek nincsenek ahhoz hozzászokva, hogy osztálytársak jönnek mennek.

Pedig a gyerekek (is) mások lesznek, és jelentősebb időszak az Ő életünkben ez a pár év, így jobban is látszik rajtuk a nyoma. Érdekes látni, hogy bárhol pillanatok alatt barátkoznak, értékelik, ha nyitottak feléjük, de szokva vannak a helyzethez, azt is viselik, ha nem annyira.

Arra viszont rá kellett jönniük, idegen környezetben jobb, ha nem verik nagydobra a másságukat, mert sokszor értetlenséget, vagy akár agressziót is szül, ha mesélnek magukról.

Egy balatoni strand focipályáján majdnem verekedés lett abból, hogy kérdésre válaszolva a fiam elmondta, hol járt focira abban az évben. A kedvenc „történetem” viszont, mikor a barátaikat próbálom beazonosítani, vagy összekötni a szülőkkel, akikkel én találkoztam, és arról érdeklődöm, hová valósiak a haverok. Többnyire teljes tanácstalanság és érdektelenség fogadja a kérdésemet és ez annyira jó. Fogalmuk sincs, ki hová való és nem is érdekli őket, csak ha valami relevanciája van, például ki mit eszik (vagy nem eszik) vagy milyen ünnepet tart, de inkább milyen sport iránt érdeklődik.

Az átkozott digitális világ

Hányszor hallom, hogy mennyire haszontalanok a mai fiatalok és bezzeg a mi időnkben, alig lehetett beparancsolni minket a grundról, ma meg csak a számítógépet bújják a gyerekek. Kicsit én is nosztalgikus vagyok a „Le a cipővel” meg a „stand by me” érával kapcsolatban és jó is őket kint látni a szabadban.

Némi unszolás, a jó példa és a kényszer kombinációjának hatására időnként sikerül is kimozdítani őket, de tény és való, hihetetlen mennyiségű digitális időt töltenek monitor előtt.

Van ez a 10.000 órás elmélet, hogy ha valamivel ennyi időt eltöltesz, abban igazán jó leszel. Hát a gyerekeinknél ez a szám simán megvan 18 éves korukig, legtöbb szülő viszont csak értetlenkedve áll a jelenség előtt, és el sem tudja képzelni, mire lehet ez jó.

Többnyire én sem, de azért látom, hogy könyv nélküli iskolában virtuális csapatmunkával, digitális prezentációk, videók készségszintű készítésével, tech coachok és digitálisan érett tanárok útmutatásával sokkal felkészültebbek már most, mint az apjuk.

A sok online játék meg persze főleg lazulás, de azon kívül, hogy a barátkozás (társas kapcsolattartás) egyik elsődleges formája lett (pl. Dubaiban ez az egyetlen működő ip alapú ingyenes beszélgetési forma ami nincs letiltva, bár persze ez sem ingyenes), jó lehet még valamire. Például az amerikai vadászrepülő fejlesztések számítanak a gamerekre és a repülők vezetőfülkéjét úgy alakítják ki, hogy az online játékokon felőtt nemzedéknek ismerős legyen…

Életünkben nem nyaraltunk még annyit Magyarországon, mint az elmúlt években,

de bármennyire is erős a kötődésünk, a trendek azt mutatják, egyre csökken az esélye annak, hogy a fiaink magyarul érettségizzenek, így aztán jó eséllyel külföldön járnak majd egyetemre is, ott lesz lehetőségük ismerkedni és sanszosan nem magyar feleség és magyarországi munkahely lesz a vége. Ami persze nem tölt el örömmel, ha ennek a fájdalommal teli kis ország sajátos kultúrájának megőrzését és ennek fontosságát nézem, nagy kérdés számomra, hogy ezt kell- e néznem…

Fotó: a szerző saját fotói

Oszd meg a véleményed velünk!