Emlékszel, amikor háromévesen, a dackorszakban, annyiszor hallottad, hogy „ÉN akarom csinálni!”? Bármit. Paradicsomlevest kanalazni, homokvárat építeni, zoknit húzni (reggeli rohanásban), tojást festeni. A kamaszkorban ugyanez van. Szerintem. Péter, állandó olvasószerzőnk írása.

Csak akkor már nem mond neked ellent. Vagy nem feltétlenül mondja. Csak nem csinálja.

Mert ha nem csinálhatja úgy, ahogy ő akarja vagy tudja, akkor inkább nem csinálja. Lusta, mondjuk rá. Közben pedig csak

„ÉN akarom csinálni!”.

Persze van, amibe nem szólsz bele: DIY-kreatívkodás, számítógépes játék, milyen filmet nézzek, mit igyak a kocsmában. Ezeket csinálja is, aktívan. De amibe beleszólsz – mert hidd el, beleszólsz… tudom, innen látom -, azt hanyagolja.

„Ne ott kezd a porszívózást!”
“Miért abban az edényben akarod csinálni a palacsintát!?”
„Ezt az egy tányért miért nem mostad el?”
„Nem szoktad megnézni, hogy melyik méretű zacskót rakjuk a szemetesbe?”
„Ezt a kék pólót én a sötétekkel szoktam mosni!”

Amíg ezek a mondatok kicsúsznak belőled – és nem akármilyen hangsúllyal- addig nem fog csinálni semmit. Ismétlem: semmit.

Elmesélek példaként egy történetet a saját éltünkből

A lányom tegnap kiutazott a bátyjához, Hollandiába. Egy kis vakáció. Ha már a COVID a teljes nyarát keresztülhúzta. Néhány hetet lett volna külföldön, táborokban, csereüdülésen, angoltanfolyamon. Ehhez képest most semmi.

Otthon nem egy konyhatündér. Főzni még csak-csak, egy két alapdolgot, de mosogatószivacsot még nem nagyon láttam a kezében.

Tegnap megérkezett a tesóhoz. Ahol öt srácnak van egy közös konyhája. Egyszer én is láttam, úgy „használtan”. Elsőre nem láttam, milyen színű a konyhapult, mert nem látszott ki az edénykupacok alól. A lakótársak inkább rendelik a kaját, annyira nem szeretnek konyhát rendezni (ami nélkül ugye nem indulhat a főzés).

És a lányom azzal kezdte, hogy rendet rakott. Elmosogatott és elpakolt mindent.

Megkereste a helyét a dolgoknak. Vagy inkább keresett egy helyet, ahová szerinte való. A lakótársak zavarodottan nézték az eredményt. Régen láttak így, rendbeszedve a konyhát.

És ahogy este beszélgettünk, büszkén mesélte az egészet. És élvezte. Az Ő keze munkájának eredményét. A rendet a konyhában. Aztán főztek, együtt. És utána is rendet rakott, elmosogatott.

A titok? Nem szól bele senki.

Mit csinál, hogyan, milyen sorrendben. Néha persze téved. Majd rájön. Majd megtanulja.

Tudod, pont úgy, mint háromévesen…

Tudom, nem könnyű. Én tudatosan, nagyon odafigyelve próbálok kicsiket segíteni. Ha látom, hogy valaminek nekifog. De nem kritizálom, nem is nézem. És főleg: a végén kizárólag a jó dolgokat szabad meglátni. Amit elcseszett, annak 99%-át ő is meglátja a végén. Nem mondom, hogy “lazán megy”. És hogy jól csinálom. De próbálkozom.

Megéri megpróbálni. Mit veszíthetsz? Ez a nyár már úgyse olyan lesz, ahogy terveztétek.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!