Ilyen az, amikor két szerző egymásnak “irogat”. Péter múlthéten arról írt (ITT), hogy a fia külföldön folytatja a tanulmányait és elég sanszos, hogy kint is marad. Sok olvasónkat megérintett a téma, különösen azokat, akiknek a kamasz gyereke épp érettségire és felvételire készül, vagy legalábbis elérhető távolságba került ez az időszak. Drixler Imola írása.

Hello Péter, kösz, hogy megírtad a gondolataidat. Igazán kösz. Tudtam már a címéből, hogy nem akarom majd. Hogy utálni fogom.

Nem akarom, majd olvasni; nem akarom majd érteni, amit írsz; nem akarom érezni azt, amin azt hittem, már túlvagyok.

Meghallgatni aztán pláne nem akarom azt az átkozott Budapest vs Londont a Honeybeast-től! Elolvastalak és hideg jégcsapként hasított rajtam végig minden egyes sorod. Feltépett mindent, amiről azt hittem, hogy megemésztettem, feldolgoztam és már túlvagyok rajta.

A Te fiad Rotterdamba megy ősszel egyetemre, az enyém Londonba.

A tied 300 km-rel közelebb lesz hozzád.

A túrórudi, a kókuszkocka és az ölelés oda sem ér hamarabb el. A gyerek szuszogását ott sem hallani.

A legnagyobb félelmemet fogalmaztad meg: mi van, ha nem jön haza onnan? Én erre gondolni sem akartam idáig. Illetve, de. Gondoltam. De azt hittem, ez úgysem történhet meg. Az én fiam azt mondja majd, haza akar jönni.

De honnan tudhatja ezt ilyenkor bárki is? Én sem tudom, mi lesz öt év múlva. Ebben az országban tudja ezt bárki?

Amikor először pedzegette pár éve, hogy kinn szeretne egyetemre járni, akkor sokkolt a dolog. Hónapokig emésztettem, de nem tudtam ehetővé tenni magamnak az érzést. Egy évig szoktattam a lelkem a gondolathoz, hogy ez be fog következni, mire azt tudtam mondani: jól van, ennek így kell lennie. Aztán – úgy éreztem- megszelídítettem és

már próbáltam a jó oldalát nézni: kaland lesz, világot lát; egy más oktatási rendszerben tanulhat; felnő a feladathoz; a saját lábára állhat elég gyorsan. Ennek fényében telt az ezt követő időszak.

Felvették, hurrá, örültünk, sínen minden.

Aztán felbukkant az oldalon az írásod és a végét már nem tudtam elolvasni. Csak ültem és potyogtak a könnyeim.

De miután jól kibőgtem magam, azt hittem ennyi volt. Csak egy rossz óra. Tettem- vettem,

majd jól összevesztem mindkét fiammal és mindkettőt jól elüldöztem otthonról aznapra. Feszült voltam és tomboltam. Hisztis sárkánnyá váltam.

Semmi sem volt jó és elég nekem. Nem értettem magam én sem. Hát még ők.

Majd jött két csodás nap húsvétkor. Csokitojás keresgélés a kertben, pont úgy, mint amikor kicsik voltak.

Nálunk ez van még mindig. Kosárral mennek a nagy laklik és gyűjtik röhögve a csokoládét. Még mindig élvezik, de már benne van az a bájos lazaság és fanyar humor. És tudom, hogy az ő srácaik is így fogják majd egyszer keresgélni a bokorban a nyuszifészket.

Finom sonkás reggeli kaláccsal, ebéd, társasozás, napsütés, filmnézés, rokonlátogatás. Minden olyan meleg és kerek volt. Én voltam belül feszült.

Hétfőn mindkettő elment a barátnőjéhez locsolni, én pedig hajtottam hazafelé a kocsival,

amikor meghallgattam a Honeybeast számot, amiről írtál. Ekkor kitört belőlem a zokogás. Nem bírtam abbahagyni.

Feltépett bennem valamit és ekkor tudatosult bennem, hogy ráeszméltem: elmegy a gyerekem Londonba. És mi lesz, ha végleg? Nem akarom hallani az olyan elcsépelt mondatokat, hogy

  • jobb lesz ott neki
  • boldogabb lesz ott
  • minden szülőnek el kell engednie a gyerekét
  • nem magadnak szülted (pfhhh, ez a legnagyobb bullshit ezek közül)
  • ez a világ rendje
  • nem kötheted magadhoz
  • innen mindenki elmegy, aki megteheti
  • nem kötelező elmenni.

Ezeket mind én is tudom, de!  De az nem lehet a világ rendje, hogy a gyerekek nagy többsége már egy másik országban képzeli el a jövőjét, mert itthon kilátástalannak látja azt!

Igen, én is oda szeretnék csapni valaki asztalára, hogy fájjon! Az nem lehet, hogy szinte már minden családból elment valaki máshová boldogulni!

Az nem lehet normális, hogy szülőként nem tudok egyetlen észérvet sem felsorakoztatni az ellen, hogy ne menjen ki! Csak az érzelmek, amik ellenérvek: család, barátok, otthon, szív.

Bécs, London, Cambridge, Brüsszel. Szülők, akik ingáznak a reptér és az otthon közt.

Csak a szűk körömben néztem most körül. Mindenki örül és büszke a gyerekére. De tudom, hogy van anya, aki zokog néha. Zokog, mert nincs együtt karácsony; nincs együtt húsvét; nincs együtt nyaralás. Az ő gyereke kinn maradt.

Olykor haragszik a világra; azokra, akik ilyenné tették ezt az országot; magára; a gyerekére; mindenre és mindenkire. Mert fáj neki.

Mert nem ugorhat át a gyerekéhez egy fél órára és ő sem ugorhat be egy finom vacsorára, hogy aztán robogjon tovább. Nem simogathatja meg a haját és nem kérdezheti meg: ettél ma már Szívem?

Nem panaszként írom e sorokat. Csak abban reménykedem, ha kiírom magamból, akkor könnyebb lesz.

Mert fáj. Nagyon fáj. De ezt eddig nem mertem felismerni, tagadtam még magam előtt is. Még sírok majd kicsit, aztán meggyógyítom a lelkem.

Örülök neki, hogy az álmait valóra váltja a kölköm. Büszke vagyok rá, hogy nekimegy és csinálja. Féltem, persze, hogy féltem. De tudom, hogy helyt fog állni. Lesznek nehéz percei Neki is, azt is tudom. De élvezni fogja. Itthonról támogatni fogjuk mindenben és mindig hazavárjuk.

És azt is tudom, hogy sokat fogunk lógni (jó, ezt csak én remélem he-he-he) a skype-on, whatsappon. Hurrá technika, hurrá appok!

Péter, majd írjunk még időnként, hogy Te apaként, én anyaként, hogyan is éljük ezt meg a továbbiakban, jó? Írjunk majd, hogy a Tied Rotterdamban, az enyém Londonban hogyan is éli a mindennapjait, ok? Jelentkezz majd!

És köszönöm. Tényleg.

Budapest versus London, de Budapest.

Fotó.pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!