Ezt nem lehet utólag bepótolni

A héten voltak olyan napok, amikor minden internetes oldalon fent volt az a kérdés, hogy mi lesz az első dolog ha vége a karanténnak. Rengeteg komment érkezett, egyik másikba beleolvastam: elmegyek a kedvenc éttermembe, veszek egy finom kávét a munkahelyem melleti kávézóba, nem megyek haza két napig, elmegyek edzeni, stb. Én pedig azt gondoltam, hogy hülye kérdésre általában hülye válasz születik. Szücs Szilvi írása.

Nekem van egy mondatom, amit szinte minden héten kimondtam, amióta bezárt minket ez a szemét vírus

Ez pedig az, hogy mennyire örülök annak, hogy az elmúlt 5 évben majdnem (a majdnem előtt a nulla van) az összes spórolt pénzemet arra költöttem, hogy utazzak a gyerekekkel. Hogy minél több olyan közös élményünk legyen amit akkor is élvezünk amikor ott vagyunk és a jövőben is tudunk erre emlékezni. Pedig minden okom meglett volna arra, hogy elhalasszam a tervezett utakat.

És minden évben rengeteg kérdőjel volt bennem.

Szívesen jönnek idén is? Egyre drágább az utazás, mert már kábé három felnőtt költségével kell számolnom. Jó-e amit kitaláltunk célpont? Nem fogunk unatkozni? Aki utazott már óriás kamaszokkal az tudja, hogy nagyon más a sztori, mint kisgyerekkorban. Persze nehogy azt képzeljétek, hogy ezek ilyen egzotikus, brutál desztinációk voltak! Dehogy! Csak Európa, fapadossal utazva, majd a helyszínek között vonatozva…

Szóval nagyon sokat agyaltam mindig ezen. A tervezés és a gyűjtés már elkezdődött februárban, hogy az augusztusi nagy utazásra minden oké legyen. De azért mindig bennem volt, hogy basszus, mi lenne ha ezt a pénzt másra költeném. Emlékszem egyszer azt mondta egy barátnőm, hogy

az utazás az igazi nagy luxus, mert semmi „kézzelfogható” nem marad belőle, mégis elköltöttél egy csomó pénzt.

Nekem ez az érzés inkább egy fékcserénél van, amikor kifizeted a kurva sok pénzt, majd ugyanabba az autóba ülsz ugyanúgy, mint eddig, ugyanolyan koszos, ergo: semmi változás. Oké, az mondjuk fontos, hogy ha akarod innentől kezdve megáll az autó…

Száz szónak is egy a vége: pár éve élvezem azt az állapotot, hogy nem halasztgatom az életem.

Nem mondom azt, hogy jó, jó, de majd jövőre, amikor kicsit több pénzem lesz.

Nem mondom azt, hogy jó, jó, de majd jövőre, amikor már megvettem a konyhabútort.

Nem mondom azt, hogy jó, jó, de majd jövőre, amikor majd jobban megérdemlik.

Nem mondom azt, hogy jó, jó, de majd jövőre, amikor majd jobban megérdemlem.

És ugyanezt gondolom minden együtt töltött napról, most, hogy fizikailag érzékelhető az elköltözött kamasz felnőtt hiánya.

Hogy soha nem adnám oda azokat a reggeleket, amikor készültek a suliba,

itt lakott barátnő és vajaztam nekik a szendvicseket. Hogy soha nem adnám oda azokat a hétvégéket amikor délután keltek, de pár órára összeszedték magukat és értelmes mondatokat, mi több vicces délutánokat szereztünk egymásnak.

Persze, a soha véget nem érő éjszakai hazajárkálást, a bulizásokat a lakásban, a cigizést a teraszon (csikk leugrik a szomszédhoz, óriási botrány), a részeg fiatalok látványát odaadnám a részeg fiatal szüleinek simán.

Hazudnék, ha nem ezt mondanám. A fenének sem hiányzik!

De az, hogy akkor ott igent mondtam, annak óriási ereje van.

Ahogy látjátok nem feltétlenül az utazás a lényeg, hanem inkább az idő, a szándék, az akarat, hogy együtt legyünk, de ez is úgy, hogy mindenkinek jó legyen egy kicsit. Ha néha sikerül felülni a kamasz hullámaira (lehet, hogy hetekig nem, aztán igen), akkor

ne legyetek fáradtak, idegesek, lusták. Csináljátok.

Ne azért, hogy majd jó lesz rá emlékezni, és azért sem, hogy végre velem van a gyerek és onnantól kezdve rácuppansz, mint az uszodában a fejeden a fürdősapka. Legyél kicsit kevesebb, érezd a határaidat, figyeld őt és akkor elindulhat egy folyamat.

Mert ezekben az a legnehezebb, hogy nem lehet utólag bepótolni. Nincs javítódolgozat.

Az elmúlt 4 hétben vasárnaponként fél órában beszélgetek Lucával. A legutolsót ITT láthatjátok. Minden beszélgetésnél az vezérelt minket, hogy legyen legalább

egy olyan üzenet, amelyet „hazavihettek” és biztosan segít a járványhelyzet alatt a kamasszal történő kommunikációban.

Április 29-én, 19 órakor Sárosdy Zsuzsannával beszélgetek arról, hogy mi történik akkor, ha egy anya úgy érzi, hogy nem boldog és úgy dönt, hogy külön él a családjától? Hogyan látja ezt és az ehhez kapcsolódó eseményeket évekkel később az anya, Sárosdy Zsuzsanna.

Őszinte beszélgetés boldogságról, betegségről, kamaszokról, szerelemről.

Fotó:pexels.com