Visító hangom hallatán a kölykömnél csak én döbbentem meg jobban, miután egy kedélyesen unalmasnak induló kocsikázás során benyögte, hogy albérletbe költözik a haverjával. Kiakadtam, mert…Salát Luca írása.

…épp most lép le, amikor szükség lenne egy férfira a házban,

…kukázhatom én össze a kisebbeket az iskolából, amíg ő az albérletében a seggét vakarja,

…dobhatom a szemétbe az akciós zabpehely hegyeket, amit csakis az ő kedvéért halmoztam fel, hiszen a többiek nem túrnak magukba ilyen szarságot,

… csak ő érti a családban az ötödikes matematikát, nem marad senki, aki megírja a húga leckéjét!

Egyébként se kellenek ide vaskos érvek, hálátlan az a gyermek, aki 21 év önfeláldozó anyai gondoskodás után csak úgy kisétál az életemből!

A srácomat épp három évvel ezelőtt a szalagavató környékén kezdtem el zaklatni azzal, hogy lassacskán húzzon el otthonról, mert kellene nekem a szobája ideje belekóstolnia a felnőtt életbe. Minden anyai csesztetést magáról lepergetve tett sikeres felvételi vizsgát az otthonunkhoz legközelebb eső egyetemre.

Sötétebb pillanataimban azt gondolom, hogy GPS-szel választott hivatást, melynek egyetlen szempontja a családi házhoz eső közelség volt. Irigykedve hallgattam az anyatársakat, akik fájdalmas arcuk leple alatt büszkeségtől dagadtak, mert szeme fénye külföldi egyetemen, kollégiumban, esetleg egy barátnővel összebútorozva bontogatta szárnyait.

Ehhez képest az enyém otthon ágyba kapta a reggelit, rajtam kereste a borotvahabját, frissen borotválva pedig önfeledten bújócskázott a húgaival és tömte magába a paprikáskrumplit a családi tűzhely melegénél.

Én pedig mártír pofával morogtam, hogy sosem nő fel,

miközben tanító célzattal zavartam ki a boltba tejfölért, vagy bíztam rá a húgait péntek este, míg én koncerteken kergettem az ifjúságomat (jó messzire). Oly szépen elvoltunk mi így kettecskén a mindennapi kiszámítható bohóckodásunkban, nem is értem, hogy jutott eszébe most ez a marhaság. Ha lelép, nekem persze még marad otthon kölyökből egy tisztességes alomra való, de

akkor sem leszek soha többet Négy Gyermeket Gardírozó Anyaistennő.

Mielőtt a fiam mellett az anyósülésen elsüllyedtem volna az önsajnálatban, nagy levegőt véve bocsánatot kértem tőle botrányos kifakadásom miatt.

Na jó, bocsánatot nem kértem, ennyire jó fej anya még én sem lehetek abban a pillanatban, amikor elsőszülöttem épp egy láncfűrésszel semmisíti meg a már amúgy is alaposan szétnyűtt köldökzsinórunk utolsó foszlányait. De azt tényleg mondtam, hogy

  • menjen, próbálja ki magát,
  • támogatom, műanyag dobozba fagyasztom neki a heti kaját,
  • mosom a hazahozott szennyest és
  • veszem a teszkóban az akciós alsógatyát.
OLVASTAD MÁR?  Még egy hét van a meseírásra

Anyai öntudatom akkor omlott végleg romokba, amikor köszönet helyett közölte, hogy költözésével épp a mindent ellepő gondoskodásomtól kíván megszabadulni. És akkor én megértettem, hogy elérkezett az a pillanat, amikor vége mindenneka fiammal való kapcsolatomban új perspekívák nyílnak meg.

És eszembe jutottak a saját szüleim.

Amikor annyi idős voltam, mint most az én legnagyobbam, ők megspórolva nekem a leválás parát, elhúztak egy rakás évre a Földgolyó másik oldalára. Időm se volt megküzdeni az önállóságomért, egyedüli királynője lettem a családi háznak.

Otthonomat hamarosan barátok, barátnők, udvarlók hada lepte el, én megtanultam palacsintát és gombapörköltet készíteni, nappalonként tanultam és dolgoztam, éjszakánként árokpartokon részegen fetrengtem, nyaranként pedig löncshús konzervekkel felpakolva hódítottam meg a világot.

Boldogan habzsoltam az életet, ráadásul még a hülye szüleim se lihegtek a fenekembe. A felnőttséget ajándékba kaptam tőlük.

Szülőként igyekszünk a legjobban helytállni, sokszor mégis butaságokat csinálunk.

Szeretjük, kényeztetjük, óvjuk, neveljük őket, s törődésként lelkesen nyesegetjük vadhajtásaikat. Mert mi tudjuk a legjobban, mitől lesznek a legfényeseb szemünk fényei. Hangoztatjuk, hogy képtelenek az önálló életre, naivak és tapasztalatlanok, a világ pedig rafkós és gonosz, de mi majd megmondjuk a tutit.

És talán magabiztosságunkban nem is őket, hanem magunkat féltjük az önálló élettől.

Mert nekünk is az következik, amikor ők kirepülnek. Mindegy, hogy a baba büfiszaga vagy a kamasz lábszaga, mindkettő egy puha, meleg burkot húz kettőnk és a világ közé.

S amíg ők ebben a biztonságban szorgalmasan készülnek felnőttségükre, könnyen kiderülhet, hogy mi felejtettük el megtanulni azt a leckét, amivel életképesek lehetünk nélkülük is.

Amikor a fiam megszületett, én alig voltam idősebb, mint ahány éves most ő.

Megszeppenve fogtam a kezembe a csöppnyi életet. Apám azzal a remek ötlettel állt elő, hogy adjam neki a kisbabámat, mert én képtelen leszek felnevelni őt. 21 éve nap, mint nap elönt a szorongás, hátha neki van igaza. Aztán anyai bukdácsolásaim ellenére végül mégis ember lett a nyifogó batyuból. Nappal tanul, dolgozik, éjszakánkéntárokpartokon részegen fetrengédesdeden alszik, nyaranként löncshúskonzervvel hódítja meg a világot. És most lehet, hogy albérletbe költözik.

OLVASTAD MÁR?  Tisztelet

Én pedig a régi vizsgaidőszakokhoz hasonlóan most is az utolsó éjszaka magolom a leckét, hogy átcsússzak egy kegyelem kettessel a Kirepül a gyerek a fészekből sokkredites vizsgán.

Erről a témáról beszélgetünk csütörtökön (21-én, 18 órától) a következő Anyapara meetupon a Corinthia Hotelban. A részletekről ITT olvashattok, és ha úgy döntötök, hogy jöttök, írjatok egy JÖVÖK-et ide: anyapara@anyapara.hu

Oszd meg a véleményed velünk!