Előre szólok, ez az írás nem fog kesztyűs kézzel bánni az anyákkal. Rossz fej leszek magunkkal szemben, és ennek két oka van: ha csak a fele átmegy annak, amit szeretnék mondani, akkor bizonyosan megmentettünk néhány anya-kamasz kapcsolatot a totális összeomlástól és később, a felnőttkorban leeső tantusztól. Bábel-Szücs Szilvi írása.

Idézek, de nem írok forrást, most kivételesen nézzétek el nekem: “Teljesen fel vagyok háborodva, hogy nem hallgat rám, persze az apjától mindent elfogad. Ő nem szól neki semmiért, én vagyok az, aki figyelmezteti, hogy öltözzön fel, hogy kész van-e a házija, hogy elpakolta-e a tornacuccát és, hogy felhívta-e a nagyanyját. Ehhez képest mi a válasz? Egy vállrándítás.” Folytatás: “Valaki, aki ismeri közületek, elmondaná neki, hogy mennyire szeretem?

Hogy ölnék érte, miatta? Hogy ő életem értelme, fő műve, az egyetlen dolog, amit tisztességesen végig csináltam életemben?”

Itt állunk negyvenes nőként, amikor egyidőben szakad ránk saját magunk, az eddig életünk, a testünk, az arcunk, a karrierünk (hiánya), a párkapcsolatunk (üressége) és közben ott ugrálnak körülöttünk a duracell nyuszik, akiket békén kellene hagyni.

Mert pillanatok múlva rájön a kamaszból lett mindjártfelnőtt, hogy az anyja manipulálta, hogy az “életem értelmével” futott utána, hogy mindent megoldott helyette pusztán azért, mert neki akkor, ott úgy volt jó. Úgy volt kicsit mártír, úgy volt sokkal egyszerűbb és mégis elmondva rémesen bonyolult.

Ezért mondom: hagyd őt békén!

Könnyű azt mondani, mondhatjátok. Kis lépések takitikájával kezdjük el közösen. Néhány “fogadalom”, amely a hétköznapi életünkben számtalanszor előfordul és bár lehet, hogy az eszünkkel tudjuk, hogy ezt most nem kellene, mégis kérés nélkül csináljuk.

Nem intézkedek a kamasz gyerek iskolájában olyan ügyekben, amit ő is el tud intézni. Példa: nem megyek be a tanárhoz ha úgy érzem (a gyerek úgy érzi), hogy rossz jegyet kapott, mert ha őt ez zavarja, akkor beszélje meg a tanárral a részleteket. Vagy:

ha konfliktusa van egy tanárral, akkor álljon oda elé és beszélje meg vele.

Nem szervezem meg a hétvégéit és a nyarát napról-napra, mert erre ő is tökéletesen alkalmas.

Nem pakolok el helyette, hiszen neki is pont két keze van és egy feje, hogy átlássa a káoszt amit otthagyott a konyhában evés után.

Nem szervezkedek a háta mögött az éppen aktuális barátnő/barát anyukájával, hogy megtudjak minden részletet a kapcsolatukról, hanem vadászkutya tartásban várom, hogy egyszer elmeséli magától, hogy mi a helyzet. Ha rákérdezek, akkor kizárólag lazán, viccesen teszem azt.

Nem nézem meg, hogy miket írogatnak egymásnak a szerelmesek csak azért, hogy képben legyek, hogy nincs semmi baj.

Nem manipulálom semmivel, még akkor sem, ha ez látszólag tök könnyen menne nekem a vén rókának.

Nem kérdezem meg negyvenszer egy nap, hogy éhes-e. Inkább előre megbeszélem vele a heti étkezési “tervét”. Emellett 12 éves kor felett megtanítom alapételeket elkészíteni.

Nem hasonlítgatom össze más gyerekével. Ez pont olyan, mint állandóan azt figyelni, hogy a másik házassága milyen, miközben pont senki nem látja, hogy mi folyik a színfalak mögött.

Nem nyomasztom állandóan a feladataival, mert az évek során rájövök, hogy ha valamit nem érez igazán a magáénak azt úgysem fogja megcsinálni. Inkább hangsúlyozom a kamasz felelősségét.

Nemmel nem kezdünk mondatot, de lássuk be, nekünk is lehetnek hibáink.

A jövőhét szerdai (október 2., 18 óra, Corinthia Hotel) Anyapara meetupon erről a témáról is beszélgetünk pszichológussal és mivel ez nem egy előadás, ezért kérdezhettek is. A nagy érdeklődésre való tekintettel betolunk még pár széket, ezért ha van kedved, írj ide: anyapara@anyapara.hu mert ingyenes, de regisztrálni szükséges.

Oszd meg a véleményed velünk!