Körülbelül kétéves lehettem, mikor először találkoztunk. Anya és Apa már jól ismerték korábbról, ezért megbíztak benne. Nyugodt lélekkel egyedül hagytak vele, ha utaztunk valahova, vagy más dolguk volt és nem értek rá foglakozni velem. Kluka Henriett írása.

Megszoktam az új bébiszittert.

Vicces volt, azt csinálta, amit akartam, és egy csomó érdekes dolgot mutatott a világból: az ő saját világából. Filmet néztünk, játszottunk, ő kötött össze a barátaimmal.

Mire iskolás lettem, már több időt voltam vele, mint a szüleimmel.

Persze hiányzott anya és apa.

El akartam mesélni nekik, hogy megmentettünk egy fészekből kiesett madárfiókát a suliban. Én vettem észre. Pár napig etettük Kati nénivel és a többiekkel, aztán a Zsófi –akinek a papája állatorvos- hazavitte egy dobozban. Úgy tudom, végül elengedték, mikor eléggé megerősödött.

Sok mindent el akartam mesélni, ami velem történt, meg akartam kérdezni, ami érdekelt, de valahogy nem sikerült.

Amikor megpróbáltam, úgy éreztem, nem fontos, amit mondok. Hogy mindig van valami, ami fontosabb nálam. Egymáshoz beszéltünk, de ők valahol máshol jártak. Láttam a szemükben.

A barátaim is így nőttek fel, nem nagyon különbözünk egymástól.

A felnőttek szerint valami nem stimmel velünk: „virtuális világban élünk, képtelenek vagyunk normális kommunikációra, és a mi gyerekeink biztosan megnyúlt mutatóujjal jönnek majd a világra.”

Pár napja a szüleim leültettek, hogy komolyan szeretnének beszélni velem.

Azt mondják, túl sok időt töltök a bébiszitterrel és keveset velük. Ha együtt vagyunk, abban sincs semmi köszönet, mert olyan mintha ott sem lennék, nem figyelek rájuk. Én pedig hiába próbáltam keresni a szavakat, amik újra összeköthetnének minket.

Csak ültem ott némán. Nem is tudom, rájuk találok-e még egyszer.

Máté, 13

Fotó:pexels.com

Erről a témáról is lesz szó november 7-én Salát Luca kiscsoportos beszélgetésén. Ha érdekel, gyere el! ITT tudsz regisztrálni.

Oszd meg a véleményed velünk!