Szeptember másodikán boldogan rugdostuk ki a gyerekeinket az ágyból, hiszen fél év után végre iskolába zavarhattuk őket. Legtöbbjüket nem is kellett noszogatni, valószínűleg még sosem volt olyan tanévkezdés, ahol ennyi lelkes diák özönlötte volna el az iskolákat. Salát Luca írása.

Megkönnyebbültünk, mert most minden majdnem olyan, mint a Vírus Előtti Időkben volt.

Igaz, az iskolába nem léphet be egyetlen szülő sem, de hát csak az igazi barom akarja a napot a gyereke iskolájában kezdeni, a bejárathoz kihelyezett kézfertőtlenítő

a szigorú portás bácsival párosítva pedig egy újabb esély arra, hogy a kölyök megértse a higiénia fontosságát.

A szülői értekezleten kárörvendve méregethetjük, hogy szülőtársaink mennyit öregedtek az elmúlt fél évben, s lelkesen vitatkozhatunk arról, hogy az osztálykirándulás idén két- vagy háromnapos legyen. Örülünk, mert egy kicsit úgy tehetünk, mintha minden rendben volna,

a lelkünk mélyén azonban tudjuk, hogy most fordultunk rá igazán a szopóágra.

Tavasszal  azon vitatkoztunk, mehetünk-e a szabadba kocogni, és halált hozunk-e a világra, ha a szomszéd nénike 10 méteres hatósugarába merészkedünk. Ma ennek a felelősségtudatnak a szikráját sem látom.

Közönyünknek rengeteg oka lehet.

Tavasszal nem jött el a világvége, úgy tűnik feleslegesen szopattuk magunkat önkorlátozásokkal. Elfáradtunk az óvatoskodásban, az ingerküszöbünket már a riasztó statisztikák sem érik el. S hogy véletlenül se borzolódjanak az idegeink, megnyugtató magyarázatokkal etetjük magunkat:

most a vírus a fiatalok körében terjed, azért magas a szám, mert több a tesztelés, egy évben kétszer nem lehet bezárni egy országot…

Ha ennek ellenére feltámad bennünk a kétely, akkor is a  Jobb együtt kocogni a csordával alapon  csináljuk azt, amit a többiek, vagyis jó esetben feltesszük a maszkot  és megmossuk a kezünket. Ahogy elnézem, lassan úrrá lesz rajtunk a tanult tehetetlenség is.

Emberként úgy vagyunk összetákolva, hogy ha úgy érezzük, az erőfeszítéseinknek nincsenek hatással az eseményekre, akkor nem küzdünk tovább, s még azt se tesszük meg, amit megtehetnénk a jobb kimenet érdekében.

Azért valamire még mindig maradt energiánk: mindannyian ontjuk magunkból a „Haénlennékazorbánviktor-énazttenném, hogy…- típusú bölcsességeket.

OLVASTAD MÁR?  Egyetemisták, pályázzatok ötletekkel!

Nehéz, mert kábé mindenben az egyéni paratűrésünkre felelősségérzetünkre vagyunk utalva.

Az én megküzdési módom csak egy a sok közül, ellentmondásos és napról, napra változik. Jelenleg itt tartok:

Igyekszem a kamaszaimat észérvekkel érzelmi zsarolással meggyőzni, hogy minimalizálják személyes kapcsolataikat. Ennek ellenére nem zavarom el a nálunk kocoló barátokat, és nem firtatom, merre buliztak az éjszaka. Nyilván nem az anyai jótanácsaim hatására, de mostanában határozottan többet fetrengenek itthon magányosan, mint nyáron tették. (ez egy kicsit rémisztő is, lehet, hogy depressziósok lettek?)

Különórákra (zene, sport) elengedem őket. Nem jó szívvel.

A nagyszülőktől igyekszem távol tartani őket. A kölykök ebben végtelenül együttműködnek velem (gondolom nem a felelősségérzet, hanem a lustaság a motiváló tényező), inkább a nagyszülőket kell meggyőznöm arról, hogy a kerítésen túlról bámulják az unokáikat.

Tavasszal mindenkinek volt egy ismerőse, akinek volt egy ismerőse, aki hallott arról, hogy egy ismerőse koronavírusos lett.

Most mindannyian személyesen ismerünk fertőzött személyeket. Mindannyian közvetlenül veszélyeztetetteké váltunk.

A védekezés egyik legfőbb eszköze az őszinteség. A gyerekeimtől azt kérem, hogy bárkivel készülnek találkozni, osszák meg az illetővel, tudomásuk szerint ők jelenleg mennyire jelentenek potenciális veszélyforrást, s ennek az információnak a birtokában dönthet a másik arról, hogy vállalja-e a velük való találkozás kockázatát.

A nagyfiamnak bármikor kölcsön adom a kocsimat azért, hogy ne tömegközlekedési eszközt használjon  meg főleg azért, hogy helyettem hazahozza a húgait az iskolából.

Bár a kamasz hülyeségfaktorát állítólag nem csökkenti a szülői minta, ennek ellenére csökönyösen példát mutatok.

Maszkot hordok, kezet mosok, nem megyek társaságba, a személyes kontaktusaim számát kábé annyira csökkentettem, amennyi nélkülözhetetlen a hétköznapok menedzseléséhez. Ez például remek kifogás arra, miért nem megyek el a szülői értekezletekre. Hasznot húzni ér a helyzetből!

OLVASTAD MÁR?  Egyetemisták, pályázzatok ötletekkel!

Felvállalom, hogy néha sokszor következetlenül viselkedem. Mert egy kicsit mindig a saját vágyaim befolyásolják azt, hogy épp mennyire veszem komolyan az általam felállított szabályokat.

Az általam felállított szabályok egyébként napról napra szigorodnak az aggasztó ütemben emelkedő esetszámok tükrében.

Azért, hogy megmaradjak a realitás talaján, beszélgetek számomra hiteles emberekkel. Ilyenkor nem csak sokkal bölcsebbé válok, hanem egyben maxolom a ventillálás lehetőségét is, s a másik nyakába zúdítom a félelmeimet, dühömet, frusztrációmat, és ez őrült jól esik ebben a feszült helyzetben.

Nem osztom az észt. Nem ítélkezem. Elfogadom, hogy mindenki máshogy gondolkodik a járvánnyal kapcsolatos kérdésekben.

Akadnak szép számmal szorongásra hajlamos saját gyerekeim. Ezért hisztériázás helyett tényekről beszélek, és arról, hogy ezek a tények ugyan nagyon bizonytalanok, és bizonyára sokat fogunk szívni az elkövetkező hónapokban, ráadásul jelenleg úgy tűnik, hogy itt a világ vége, valójában nincs itt.

S ha most nagy levegőt veszünk, és bírjuk még egy kicsit ezt a feszültséget, akkor ép lélekkel egyszer csak túl leszünk ezen az egész szörnyűségen.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!