Mihez kezd a pszichológus, amikor 11 – dikes gimnazistája közli, hogy egy természettudományi versenyen bekerült az országos döntőbe, de sajnos nem tud elmenni rá, mert a döntő augusztusi időpontjában épp a pótvizsgáit fogja abszolválni? Luca praktikus tanácsai következnek ilyen és ehhez hasonló esetekre, amikor már CIÓ van a suliban.
Elcsodálkozik a többesszámon, eddig csak arról volt tudomása, hogy a kölyök egy tantárgyból fog elhasalni az év végén.
Nem csodálkozik el a többesszámon, az eddigi tapasztalatok szerint egy bukás egy évben túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.
Aktivizálja énvédő mechanizmusát, és hirtelen elfelejti az e-ellenőrző jelszavát.
Rájön, hogy ezt az énvédő mechanizmusát már nem tudja aktivizálni, a tavalyi bukásnál rég törölte agyából a belépési kódot.
Újratervezi a nyarat úgy, hogy egyetlen napot se kelljen a büdös kölykével töltenie.
Megdicséri a kölyköt empatikus kommunikációs stílusáért. Az „egy jóhírbe csomagolt még nagyobb rossz hír” tálalási módja meggyőzi őt arról, hogy
fia érettségi nélkül is sokra fogja vinni.
Elgondolkodik egy régebbi, „Mama, hány veséje van az embernek, mert ha minimum kettő, akkor az egyiket jó pénzért eladnám” beszélgetés létjogosultságán.
Bemegy a gimibe balhét csinálni, hogy a zseni gyerekét ne cseszegessék tovább a gonosz pedagógusok. (A zseniségről egyébként ITT olvashattok sokkal komolyabban, szintén Lucától.)
Meggondolja magát, mert rájön, hogy meggyőző pofával, röhögés nélkül nem tudná végigcsinálni ezt a cirkuszt.
Oszd meg a véleményed velünk!