Amikor a kamasz “beint”

Pszichológus vendégszerzőnk, Luca arról írt, hogy milyen az amikor saját bőrén tapasztalja a kamaszok hangulatváltozását.
Sok derűs pillanatot okoztam embertársaimnak az elmúlt években, amikor arról győzködtem őket, hogy a nevelés legtutibb eszköze a szeretet, elsősorban egy idióta anya személyében, aki mindenféle elvárás nélkül mindent megtesz gyermekéért.
Mióta Szendvicsgyerek (kamasz) fejét elöntötték a ragyák kívülről, s minden bizonnyal belülről is, némiképp árnyaltam humanisztikus nevelési elvemet: határozottan állítom, hogy
az a gyerek, akinek a hülye anyja mindig rendelkezésre áll, egy öntörvényű, felelőtlen, önző seggfejjé cseperedik.
Szendvicsgyerek néhány hete egy zúzós veszekedés után kijelentette, hogy elköltözik otthonról az apukájához. Mert nálunk rabszolgaság gyereknek lenni. Nem tagadom, mifelénk leckét kell írni, iskolai füzetet kell vezetni, edzésre kell járni, és nem lehet éjfélig őrjöngve a számítógép előtt virtuálisan vért ontani, ennek hiányában megállás nélkül rokonokat csesztetni.
A jogtipró alrendszer vezéreként szelíd, kiegyensúlyozott személyiségemnek hála nem ütöttem agyon azon nyomban kis lázadómat. Felrángattam futócipőmet és a rekordtempóban megtett 12 kilométer alatt azon gondolkodtam, mi a fenét tehetek 14 év után azért, hogy az általam kitermelt antiszociális vadembert társadalmilag emészthető lénnyé tegyem?
A futásból hazatérve tanácstalanul hívtam Előembert, hogy tájékoztassam a már évek óta várt, nem várt fordulatról. Megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, tegyek belátásom szerint, ha úgy döntök, ő készen áll elfuserált ivadékunk evakuálására.
Leültem a gyerekkel beszélni. Röhejesen közhelyes helyzet, (bárcsak a pszichológusa lennék, nem a nyomorult anyja)
minden szaktudásomat feledve kezdtem bele a nyökögésbe. Az alku megköttetett: elismertem, hogyegy 14 éves gyereknek vannak jogai, például
eldöntheti, hogy szabadidejében az anyjánál vagy az apjánál vakarja a seggét,
de csak miután teljesítette anyja felügyelete mellett a kötelességeit.
Három hete küzdünk: óbégatunk, csapkodunk, gyűlölködünk, megsértődünk, máskor kettesben csavargunk, beülünk vacsorázni, vagy moziba megyünk.
Néha otthon alszik Papánál, általában nálunk vendégségben. Vagyis semmi sem változott. De azért mégis: vidító érzés tudni, hogy van egérút: neki jó, mert azt hiszi, hogy önállóan dönthet, nekem jó, mert olyan helyre száműzhetem a kamaszgyerekem, ahol biztonságban van. És végre, 14 év után tisztáztuk a játékszabályokat. Kár, hogy nem jutott előbb az eszünkbe. Ettől nem lesz sokkal jobb, én továbbra is szétszorongom az agyamat, a fiam pedig a legirritálóbb kamasz a világmindenségben, mindezek ellenére az érzelmek kezdenek üdítően lagymataggá válni.
Nekem gyakran jut eszembe saját kamaszkorom.
Majdnem olyan kiszolgáltatott időszak, mint a terhesség: a túlfűtött érzésekkel, a változó testtel nem csak a külvilág nem tud mit kezdeni, a saját reakciók is kiszámíthatatlanok. Mintha egy idegbeteg rusnya idegen uralná testünket – lelkünket, és senki sem látja, hogy a lényeg, az Én ugyanaz maradt, csak éppen  nem jut szóhoz.
Igyekszem a fiamat nem azonosítani ezzel a tetűládával, ő pedig – okos kölyök lévén – rájött, hogy úgy tud engem legjobban céljaihoz felhasználni, ha értékeli erőfeszítéseimet.
Az egyik nap zselatinból és cukorból fagyit főzött nekem. Az anyai szeretet tényleg nem ismer határokat: lenyomtam, basszus az egészet, s még csak ki sem hánytam. Ha valakinek van ötlete, hogyan lehet az odaégett cukrot eltüntetni a kerámialapról, legyen szíves írja meg!
Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!

Szerző: |2018-02-21T10:59:57+00:002018.02.11.|Aktuális, Azanyja, Slide|