A január derűs optimizmussal indult, mindössze két célt tűztem ki az évre. Először is megfogadtam, hogy otthonunkban egyetlen pár nélküli zokni sem maradhat. A másik elhatározásom is megugorhatónak tűnt: úgy döntöttem, hogy a zoknikkal ellentétben magamnak nem találok párt, inkább kiteljesedek az Egyedülálló Nő szerepében. Salát Luca írása.
Négyből egy
Nem meglepő, hogy két ilyen tuti terv birtokában magabiztosan ültem fel a négygyerekes lét szopórollerére. Kiderült, hogy Egyik idén sem nőtte ki az ADHD-t, Másik szerelmi bánata még mindig jobban padlóra küld a sajátoménál, Harmadiknak esélye sincs bejutni abba a gimnáziumba, ami minden vágya.
Negyedik azt hiszem, rendben volt, de szerintem elvárható, hogy ahol ennyi kölyök van, ott legalább egy stabilan tartsa magát.
Nyárra kisimult minden. ADHD-s átmenetileg lenyugodott, Szerelmi Bánatosra rátalált a szerelem, Felvételi Bánatost mégis felvették a vágyott gimnáziumba, Rendben Lévő stabilitása pedig mindössze akkor ingott meg egy pillanatra, amikor elvesztette egyetlen törölközőjét. Ekkor kezdett gyanakodni, hogy az emberiség jelentős része egy olyan tudás birtokosa, aminek ő nem, így fogalma sincs, hol lehet szert tenni erre a praktikus rongydarabra. Miután elárultam neki, már nem érezte magát a társadalom perifériáján tengődőnek, és mindenki lenyugodott.
Anyaságom vidám pillanatának ígérkezett, amikor a négy többé-kevésbé adaptívan működő gyerekem közösen elhúzott egy fesztiválra. Annyi feladatom maradt csupán, hogy élvezzem gyerekmentes életemet.
Az első nap dolgoztam, szóval simán ment minden.
A második nap éledezni kezdett bennem az ismerős diszkomfort érzés, amiről tapasztalatból tudom, hogy pillanatok alatt alakul át mindent elárasztó katasztrófahangulattá. Rutinos összeomlóként nem ijedtem meg, hanem anyapara működésmódomat bekapcsolva magabiztosan léptem a krízisprevenció útjára.
A képlet faék egyszerűségű: ha a kölykök miatt szorongok, akkor nem marad kapacitás a saját elcseszett életemen való vergődésre.
Most azonban hiábavalónak bizonyult minden magamból kipréselt rémkép, csak arra tudtam gondolni, hogy egy idióta vagyok. Ez a négy kölyök úgy vigyáz egymásra, hogy együtt egy atomtámadást is lazán túlélnek.
A harmadik napot végigaludtam.
A negyedik nap kipihenve vetettem magam az önsorsrontás legdurvább bugyrába, amikor regisztráltam egy párkereső oldalon. Elgyötört arccal vártam, hogy elkezdődjön életem legszánalmasabb kalandja. Gyorsan érkezett az első üzenet. Első üzenetből gyorsan első találkozás lett, ahol azonnal levettem, hogy ebből sosem lesz gyertyafényes vacsora. Diadalmaskodott a praktikus gondolkodás, és meghívtam őt magunkhoz. Nem vacsorára.
Mondtam, ki kellene pakolnia a konyhaszekrényt, mert beköltözött egy egér, én pedig rettegek tőle, és nem merem kinyitni, a gyerekek meg éhesek. A helyzet drámaiságát azonnal átérezte.
Ahogy rezzenéstelen arccal hajigálta a kukába a polcok tartalmát, amelyek között a legkevésbé undorító az egérszar volt, nekem eszembe jutottak hajdanvolt pszichológusom szavai,
Higgye el Luca, valahol az univerzumban létezik egy jó humorérzékkel rendelkező pasi, aki kellően stabil és vakmerő ahhoz, hogy önt kibírja szeresse…
Ekkor jutott eszembe először, hogy ez talán nem sovány vigasz, hanem bölcs előrelátás…
Így hát elindultunk.
Főleg gyalog, meg biciklivel. Szerintem előbb érezte az izzadtságszagomat, mint a parfümöm illatát, és kölcsönösen meglepődtünk, amikor kiderült, hogy a másiknak túrabakancson kívül normális cipői is vannak. Arra viszont hamar rájöttünk, hogy az összállataink száma megegyezik az összgyerekeinkével, s az előbbiek több fejtörést okoznak, mint az utóbbiak.
Túlvagyunk borús pillanatokon is.
Szerencsére már az első bevásárlásunknál kiderült, hogy konfliktusmegoldásban profik vagyunk. Ő határozottan nyúlt a vörösborokhoz, én a rosékhoz. Érett, felnőtt személyiségünknek hála, gyorsan megszületett a kompromisszum. Így aztán nem estünk kétségbe, amikor az egészségügy falai között eltöltött napunk során egy rendszerető nővérke rámmordult, hogy szálljak ki az ÚR öléből, és üljek RENDESEN a széken, mert ez egy KÓRHÁZ. Késtünk le repülőgép csatlakozást. Már tudja, mit kell tennie, amikor drámakirálynőként duzzogok az ágyban. És én is sejtem, hogy bár igyekszik jó arcot vágni hozzá, de alapvetően utálja, ha a biciklimet nekicseszem az autója tolatóradarjának.
Ezzel együtt jó. Ezzel együtt a legjobb.
Sajnos, amikor benne ülsz a tutiban, a krízispszichológusok akkor is okoskodnak: szerintük a pozitív változás is felborítja az egyensúlyt és törékennyé tesz. A krízispszichológusok amúgy nem hülyék, és ennek megfelelően az év utolsó hónapjait az örömködés mellett anyai bűntudati késztetéseim megzabolásával töltöm.
Öblítőszagú otthonunk észrevétlenül alakult át kollégiumi hangulatú átjáróházzá. Spontán szerveződő házibulik, félig üres alkoholos üvegek, az ajtó előtt sorakozó idegen cipők, ideges szomszédok a teraszukra hullott cigarettacsikkek miatt… Már nem azon veszekszünk, hogy kész-e a matekházi, hanem hogy ki vegye fel a szürke vállkilógatós pólót. Nem téma, hogy van-e itthon szögmérő, az viszont igen, hogy ki vitte el a pasijához a hajvasalót.
Nem rugózom azon, hogy miért lett 36 százalékos a töri témazáró, ők viszont kiakadnak, hogy miért nem igazoltam még a szeptemberi hiányzásukat sem.
Szintén szóvá teszik, hogy nekik kell mosni, ha tiszta ruhát akarnak, és a konyhapult egy hányás utánam, de szívesen elmagyarázzák, mire való a konyhaszivacs. A frissen főzött vacsora helyett viszont megadóan nyelik a mirelit tavaszitekercset.
Sokszor napokig csak futólag találkozunk, és a körmösünktől tudom, hogy a lányaim kivirultak, mióta a libidómat nem a mintaanyaságba fektetem.
Nem kérdés, szülői funkcióimban némiképp megbicsaklottam, ami nem a világvége, de eskü, most összekapom magam. Az első lépést már meg is tettem. Rendeltem 50 darab zoknipárosító csipeszt. Remélem, még idén megérkezik a szállítmány, és balhét csaphatok minden pár nélküli zokni láttán. Mert milyen évet zárhatnék, ha az újévi fogadalmaim közül egyet sem teljesítenék?!
(Amúgy tudom. Csodaszépet.)
Oszd meg a véleményed velünk!