Nos, eljövé a nagy nap: felvételi! Az esemény napján a gyerek időben felébredt. Azt nem mondom, hogy túl lelkesen, de sokkal kevesebb ideig vakarózott az ágy szélén ülve. Kivasaltam az ingét, és közben elmorzsoltam egy könnycseppet titokban, hogy tejesszusúristen, nem régen született, aztán tessék, most meg megy felvételizni. Jé Viki írása.

Nagyon remélem, amikor híres professzor lesz, és rengeteg inget fog elkoszolni egy héten, addigra már nem velünk lakik majd, és az aktuális csaja nyeri meg a vasalónői státuszt.

Egy tízes skálán mennyire izgulsz?

Délelőtt együtt készültünk fel a vizsgára. Átnyálaztuk az összes tételt, forgattuk a tankönyveket, angol előadásokat hallgatott a neten. Valahol egy párhuzamos dimenzióban biztosan. Mert amíg én dolgoztam, a gyerek nyegle, félig fekvő ülésben, pislogás nélkül bámulta a laptopját, néha felhorkant, nyerítve röhögött egy-egy rövidet, és csak sejteni lehetett, hogy nyilván nem a biológia tétel volt olyan vicces.

Kérdeztem, hogy tízes listán mennyire izgul, azt mondta, hogy tizenötösen, és hogy élete nagy próbatétele előtt áll.

Akkor miért nem olvasgatsz tudnivalókat mondjuk az iskoláról? “Már úgyis mindegy… mindjárt indulni kell, a nagy izgulástól már úgysem marad meg semmi a fejemben. Veszünk csokit? Csak hogy jobban fogjon az agyam…”

Hogy mi mindenre képes egy anya a gyerekéért, az abból is látszik, hogy én, a belvárosi tájékozódás antitalentuma, a buszsávokba tévedő sofőrök példaképe, kinek autóját kimondottan vidéki vezetésre fejlesztették ki, és aki még GPS-szel is képes eltévedni, miközben a géphang ordítva könyörög, hogy „azt mondtam fordulj balraaaa!! Neeem, másik balra!!!”,

szóval én, én elvittem kocsival a gyereket felvételizni.

Amikor kikanyarodtunk a főútra, a kamaszom megszólalt, hogy nem tekeredik(?) a nyaka a megfelelő irányba, és hogy mindkét lába érzéketlenné vált. Valamint felvetette, hogy vajon nem kellett volna ellenőrzőt és/vagy valamilyen füzetet hoznia magával? Mondtam, hogy én alaposan átnéztem az iskola honlapját, és csak egyetlen, felbélyegzett borítékot kell vinni, azt pedig már napok óta a táskámban van.

A füzeteibe meg úgysem ír hónapok óta, nem beszélve az ellenőrzőjéről, ami láttán csakis egy kertészet örülne. Ugyanis elég erősen fásítva van…

Úgyhogy nyugi, minden nála van, ami kellhet és nélkülözhetetlen egy felvételi vizsgához (és amivel jelen pillanatban biztosan rendelkezik):

józan paraszti ész, kifogástalanul működő dumálóka, belőtt séró, millió dolláros mosoly és gőtés gallérkitűző.

Elmondtam a szokásos anyai támogató beszédemet, hogy a vizsgáztató tanárok is ugyanúgy csak emberek, és gondoljon arra, ha nagyon izgul, hogy káposztafejek ülnek vele szemben (ehelyett valójában a vécés hasonlattal éltem), hogy csak a duma a lényeg, az pedig úgyis milyen jól megy neki.

Mondtam, hogy ha minden kötél szakad, és úgy érzi, vesztésre áll, kérdezze meg, hogy elénekelhet-e egy dalt, meg se várja a választ, és zendítsen rá.

Ha meg mindenképp beáll a „fagyott agy” állapot, és énekelni sincs kedve, akkor csak kezdjen el szó nélkül szteppelni, azzal a higany mozgásával, amit annyira bírok. Miután minden eshetőséget átvettünk, és jól kiröhögtük magunkat, csak ültünk szótlanul, és bámultunk magunk elé.

Én a buszokra is figyeltem azért, hogy ne ijedjek meg tőlük nagyon, a gyerek pedig a gondolataiba mélyedt.

Olyan… költői csönd volt ez… olyan mély, és rengeteg mindent elárult kettőnkről. Egy idő után végül is én törtem meg a csendet, kíváncsi voltam, mire gondol, mi lehet a fejében eme felemelő pillanatban. A következő hangzott el:

Annak az audinak a hátsó lámpája akár hajtómű is lehetne…

A nap többi része

A nap többi részéről csak címszavakban vagyok hajlandó vallani:

  • időben odaértünk, csak kétszer tévedtünk el, egyszer sírtam.
  • Kellett volna füzeteket ÉS ellenőrzőt is vinni, mindenki más vitt.
  • Az ajtóra kifüggesztett táblán megtaláltuk a gyerekem nevét, de angol és biológia helyett, német és fizika tantárgyi vizsgára beosztva. Nem baj, majd idéz Rammstein dalszöveget, ennyit biztosan tud németül.
  • Márom órát vártunk, és még mindig nem szólították, más is várt ennyit, nem izgultunk.
  • Már mindenki hazament, és csak mi ketten voltunk a folyosón, meg a takarító nő,a mikor vvégre kinyílt az ajtó.
  • Indultak volna haza a vizsgáztató tanárok, kabátban.
  • Csodálkozva néztek ránk.
  • Elnézést kértek, behívták, levizsgázott angolból és bioszból is.
  • Én az ajtóra tapadva hallgatóztam, nagyon ügyes volt, nem kellett szteppelnie.
  • Szerinte mindent elrontott, béna volt, és úgysem veszik fel.
  • Hazafelé csak egyszer keveredtem be egy buszvégállomásra.
  • Elfáradtunk, nagyon büszke vagyok rá, várjuk a borítékban az eredményt.
OLVASTAD MÁR?  A bejövő hívások aprócska örömei

Fotó: pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!