Nagyságrendileg 1 millió kamasz (kicsi és nagyon nagy) kezdi holnap az iskolát. Van, aki életében először, van akinek ez az utolsó éve és van, aki azt sem tudja, hogy mennyit járt vagy éppen mennyi van még hátra. Mindenkinek másképp telt a nyár, különböző érzéssel, örömmel, szorongással indul a szeptember. Szücs Szilvi írása.

Mutasd a szüleidet, megmondom hogy vagy!

Nem kell nagy jóstehetségnek lennem ahhoz, hogy kijelentsem: a kamaszok nagy részének szülei a nyáron padlót fogtak. Még akkor is, ha letoltak egy tisztességes, jó kedvű nyarat,

mert a nyarat nem adjuk, aztán majd meglátjuk mi lesz ősszel.

Én is pont ugyanígy vagyok, tehát innentől nem kell egyes szám harmadik személyben beszélnem. Padlót fogtam, mert mindennap drágább a kaja, várom a rezsiszámlát, követem a háborút, olvasom a híreket, szélnek eresztettem KATA-t, hallom a barátaimat és néha beleolvasok a kommentekbe. Mindezt folyamatosan megbeszélem a gyerekeimmel,

akik a saját szemükkel látják, hogy mindennap drágább a kaja, várják a rezsiszámlát, követik a háborút, olvassák a híreket, beszélgetnek a barátaikkal és beleolvasnak a kommentekbe.

Emellett élték nyáron az életüket: buliztak, nyaraltak, kockultak, unatkoztak, megint buliztak, fesztiváloztak és eszükbe sem jutott a szeptember elseje. Nem baj, mi majd szólunk nekik holnap reggel, hogy ébresztő.

Ébresztő nekünk is

Amikor épp ugrásra készen állunk a bizonytalanba, próbáljuk a vésztartalékainkat nem felélni, sőt még félre is tenni, mi több: lelki tartalékot is spájzolunk rosszabb időkre, szóval akkor közösen álljunk meg egy pillanatra! Ahogy a covid kezdetekor is megálltunk és megfogadtuk közösen (emlékeztek?), hogy vigyázunk magunkra és a körülöttünk lévőkre.

Most nem a maszk a megoldás és a távolságtartás, hanem az, hogy minél közelebb kerüljünk egymáshoz, minél jobban ráhangolódjunk a másikra.

Mert mindenki ideges, feszült, türelmetlen a kamaszok körül. Még a legjobb szándékú tanár is totál kész van már szeptember elsején. Jobban, mint bármikor máskor. Hiába szeretne adni magából, ha az összes tartalékát eladta, felélte. Hiába szeretne adni magából a szülő, ha mindig csak a következő hónap van a fejében és a kétségbeesés, hogy mi jöhet még.

A gyerek pedig mindent és mindenkit a lehető legpontosabban “letapogat a csápjaival” és azonnal vissza kettő, padlógázzal távolodik a konfliktusoktól és tőlünk.

Nekünk pedig pont az lenne a legjobb, ha figyelemmel tudnánk követni az életét, nem engedni túl messzire, csak pont annyira amennyire az a korának és a személyiségének megfelel.

Ehhez pedig figyelem kell, türelem kell, elszántság kell és őszinte szeretet. Ez utóbbin sokan felkapjátok a fejeteket, de nem véletlenül írtam.

Az ügyetlentől a hallgatóig

A szülőkkel való konzultációkat mindig azzal kezdem, hogy meg kell értenünk: amíg a gyerek kicsi, addig a világ számára tökéletesen leírható. Eszünk, alszunk, játszunk, barátkozunk, jön a nagyi, megy a kisbarátunk, az élet viszonylag szép, de leginkább kiszámítható. Mindkét fél számára egyébként. Kamaszkorban repedések keletkeznek ezen a kis világon és ezek nem máshonnak származnak, mint tőlünk, szülőktől. Kiderül (a gyerek számára), hogy nem is vagyunk tökéletesek.

Az már más kérdés, hogy a magunk számára is “kiderülhetne” végre, hogy nem vagyunk azok és ez tök rendben van.

Valamiért ez mégsem megy, valamiért mindig ott van a kisördög, hogy ha másnak sikerül, nekem miért nem, közben meg nem látjuk azt a sok jó dolgot magunkkal kapcsolatban ami sikerül, amiben jók vagyunk. De egyszerre csak egy problémára fókuszáljunk, ez a hosszú élet titka.

OLVASTAD MÁR?  Egyetemisták, pályázzatok ötletekkel!

Szóval a gyerek egyszer csak rájön (minden gyerek, még a látszólag “jó gyerek is), hogy

“anyám tök ügyetlen, apám nem is erős, hiszen nem bírja felemelni a kanapét. Éppen hallottam egy vitát, ahol kiderült, hogy kamuzott a szomszéd Erzsinek, miközben papol itt nekem, hogy fiam mindent mondj el őszintén! Gázak.”

Kamaszkorban tehát óhatatlanul (ha nem kamuzunk Erzsinek, akkor legalább ügyetlenek vagyunk és ezt gyengeségnek fogjuk fel) elindulnak az óriás kérdőjelek a kamasztól a szülei felé. Aztán kiderül, hogy a barátságok sem tartanak örökké és a világ is eléggé rottyon van. Egy felnőttnek van honnan merítenie, vannak megoldási stratégiái, van valamennyi szubjektív hite, de egy gyereknek még nincs. Ő ilyenkor csalódik, kiakad és “megváltozik”.

Ilyenkor van az, hogy “eddig olyan aranyos gyerek volt, most meg hozzám se szól”. Ismerős?

A mostani bizonytalan helyzetben méginkább fontos az, hogy a fentieket tudva segítsünk nekik elboldogulni a megváltozott életükben. Halljuk és hallgassuk meg őket. Vitatkozzunk velük, de ne utasítsuk őket. Dobjunk fel témákat amik konfliktust generálnak, próbáljunk megállapodni, nem örökre, hanem “teszt jelleggel” és az időszak végén nézzük meg közösen, hogy mire jutottunk.

OLVASTAD MÁR?  Egyetemisták, pályázzatok ötletekkel!

A cél az, hogy legyen egy biztos pont az életükben, ami nem a kirakatban létezik, hanem a valóságban. A mindennapokban, a sírásokban, a nevetésekben, azokban a helyzetekben ahol csak mi vagyunk és ők.

Ez át fogja segíteni őket ezen a nehéz éven és nekünk is erőt fog adni az a képességünk, amit miattuk hívtunk elő és mozgattunk meg.

Fotó: pexels

Oszd meg a véleményed velünk!