Pszichológusként serdülőkkel foglalkozni az egyik legnagyobb szakmai kihívás számomra. Esetükben szinte kizárt, hogy sikeres legyen egy terápia, ha nem rendszerszemléletben gondolkodunk, és nem vesz részt a folyamatban mindkét szülő – már amennyiben van két szülő. Salát Janka pszichológus írása.

Milyen megfontolások miatt keres pszichológust egy szülő?

Pszichológust (amennyiben nem iskolapszichológusról van szó) a szülő keres a gyerekének, de nagyon eltérő, hogy milyen motivációval teszi ezt. Nézzünk néhány lehetséges alternatívát arra, hogyan és miért keres a szülő pszichológust.

Amikor a szülő a gyerek viselkedését akarja megváltoztatni

Az egyik leggyakoribb probléma, hogy a szülő elégedetlen a serdülő viselkedésével vagy tanulmányi eredményeivel, szeretné, ha egy szakember szófogadóbb, kötelességtudóbb gyereket varázsolna.

Ilyenkor a szülő meggyőzi, kikönyörgi, megparancsolja, hogy a gyerek járjon el heti egy alkalommal a pszichológushoz.

Természetesen tisztázom, hogy abban senki ne várja a közreműködésemet, hogy egy, kamaszként (vagyis jól) működő kamaszból engedelmes óvodást csináljunk. Tisztázzuk, hogy a kapcsolati problémák előtérbe helyezésével azonba van értelme a közös munkánknak.

Amikor a szülő célja a viselkedésváltozás, a kamasz a legritkább esetben motivált arra, hogy pszichológushoz járjon, ők azonban hamar ráéreznek a folyamat ízére.

Megértik, hogy nem akarom megváltoztatni őket, de örömömet lelem abban, ha önismereti munkájukban segíteni tudom őket.

A szülők motivációja már nem ennyire egyszerű kérdés. Sajnos sok szülő elveszti motivációját, amikor kiderül, hogy a segítő folyamat szerves része kell, hogy legyen a rendszeres szülőkonzultáció,

illetve a szülő-serdülő közös konzultáció. Az anyukák még csak-csak, de tapasztalatom szerint az apukák kevéssé bevonhatók (természetesen van több pozitív tapasztalatom apukákkal is). Mindegy, hogy elvált vagy házas szülők,

valódi csodák történnek a terápiában, ha mindketten részesei a folyamatnak.

Igen gyakori probléma azonban, hogy a gyereket szorgalmasan elhozzák az ülésekre, amikor azonban a szülővel próbálok meg időpontot egyeztetni, kiderül, hogy fél évre előre nincs egy szabad órája. Olyan ez, mintha párterápiát végeznék úgy, hogy az egyik fél soha nem jön el.

OLVASTAD MÁR?  Amikor kamaszt büntetünk, jellemzően magunk megyünk a pofonért

Amikor a gyerek szarul van

Motiváció szempontjából könnyebb a helyzet,

amikor a gyerekre nagy szenvedésnyomás nehezedik, szorong, magányos,

a szülő pedig empátiával kíséri őt, közösen határoznak úgy, hogy pszichológushoz fordulnak. Szülő is, gyerek is része a folyamatnak, ezekben az esetekben érzem, hogy a munka meghozza gyümölcsét.

Amikor a szülők utálják egymást

Külön kalamajka az elvált szülők esete. Az egyik fél hordaná a gyereket, a másik fél kézzel-lábbal tiltakozik ellene. Ilyenkor a gyereket nem láthatom, amíg nincs meg mindkét fél beleegyezése.

A gyerek piszkosul szenved, egy mukkot nem mer mondani az ülésen, csak némán szorong, retteg, nehogy rosszat mondjon valamelyik felmenőjére.

Hiába alakul ki jó kapcsolat az egyik szülővel, ha a másik nem bevonható a folyamatba, akkor a legtöbb, amit adni tudok a serdülőnek, az heti 1 óra nyugalom, amikor nem kell megfelelni semmilyen elvárásnak. Nem faggatom, nem kell beszélnie. Elfogadom, hogy nehéz.

Azt is el kell mondanom, hogy az utóbbi hónapokban több ellenpéldával találkoztam. Elvált szülők közösen fordultak hozzám, közösen jönnek a szülőkonzultációra, a gyerek érdekében minden sérelmet félretesznek.

Az ő gyerekeik hamar jól lesznek.

Amikor a serdülő jönne, a szülő nem akarja

Van az az eset, amikor a serdülő szeretne pszichológushoz járni, a szülő azonban ezt ellenzi. Ilyenkor sajnos gyanítható, hogy a szülőnek valami titkolni valója van. Több ízben a családi „miliőkonfliktus” már kiszivárgott, a családsegítő az, aki kötelezi a családot arra, hogy a működjön együtt a pszichológussal.

A titkod nem leszek

Ilyen esetekben a serdülő vagy azzal a vággyal érkezik, hogy minden szörnyű titkát letétbe helyezze nálam, vagy azzal a félelemmel, hogy ha „köp” a pszichológusnak, otthon még nagyobb baj lesz belőle.

OLVASTAD MÁR?  Még hány tragédiának kell megtörténnie?

Nekem ezek az esetek a legnehezebbek. Élvezem a bizalmát, vagy a bizalmába kell férkőznöm úgy, hogy már a legelején tisztázom:

„Ha kiderül, hogy veszélyben vagy: bántalmaznak, vagy magadat bántod, akkor kötelességem megszegni a titoktartási kötelezettségemet. Jeleznem kell, jobb esetben a szüleidnek, rosszabb esetben a gyermekvédelemnek.”

Nem akarok egyetlen serdülőt sem a szülője ellen hergelni, de egy testi vagy érzelmi bántalmazás, elhanyagolás áldozatának nem hazudhatom azt, hogy oké, amit vele a szülei csinálnak. Azt minden kamasz tudja, hogy nem oké, ha megverik őt, de a verbális bántalmazás fogalma még egyáltalán nincs a tudatukban. Eszükbe sem jut, hogy bántalmazás áldozatai lennének, ha napi szinten azt hallják, hogy:

  • 18 éves korod után egy percig nem tűrünk meg a házunkban,
  • akkor voltam utoljára igazán boldog, amikor te még nem születtél meg.
  • te vagy a leggonoszabb gyerek, akivel valaha találkoztam,
  • dagadt vagy kislányom, több kaját nem kapsz.

Ezek a mondatok nem maradhatnak kettőnk között, beszélni kell róluk a szülőkkel.

Amikor ezt megbeszélem a serdülővel, és nem esik pánikba, sőt, örül, ha valaki közvetít közte és a szülei között, akkor nincs minden veszve.

Ha a gyerek pánikba esik, mert akaratlanul is beköpte a szüleit, akiktől retteg, akkor…

… akkor nem tudom mi van. Jól még sosem jöttem ki belőle. A gyermekvédelmi rendszertől még sosem kaptam valódi segítséget. Oda a gyerek bizalma, és a szülő sem akar hallani felőlem többé.

És nem vagyok benne biztos, hogy szakmai inkompetenciám miatt nem tudok zöldágra vergődni a Szilágyi Zoltánokkal.

Oszd meg a véleményed velünk!