Nagyságrendileg 1 millió kamasz (kicsi és nagyon nagy) ma az iskolát. Van, aki életében először, van akinek ez az utolsó éve és van, aki azt sem tudja, hogy mennyit járt vagy éppen mennyi van még hátra. Viccnek szántam. Mindenkinek másképp telt a nyár, különböző érzéssel, örömmel, szorongással, tenni akarással, teljesítmény vagy klíma szorongással indul a szeptember. Szücs Szilvi írása.
Mutasd a szüleidet, megmondom hogy vagy!
Nem kell nagy jóstehetségnek lennem ahhoz, hogy kijelentsem: a kamaszok nagy részének szülei a nyáron padlót fogtak. Még akkor is, ha letoltak egy tisztességes, jó kedvű nyarat,
mert a nyarat nem adjuk, aztán majd meglátjuk mi lesz ősszel.
Én is pont ugyanígy vagyok, tehát innentől nem kell egyes szám harmadik személyben beszélnem. Padlót fogtam, mert mindennap drágább a kaja, várom a módosított és újra kiküldött vagy sztornózott rezsiszámlát, követem a háborút, olvasom a híreket (ja, már nem olvasom), hallgatom a barátaimat, akik a lehetős legváratlanabb pillanatokban borulnak ki és fel.
Közben rendszeresen beszélgetek a gyerekeimmel,
akik a saját szemükkel látják, hogy mindennap drágább a kaja, várják ők is velem együtt a rezsiszámlát, követik a háborút, olvassák a híreket (ők még abszolút olvassák), elbúcsúztatták a szeretett pályaelhagyó tanáraikat, tüntettek, beszélgetnek a barátaikkal, akik a legváratlanabb pillanatokban borulnak ki és fel…
Emellett élték nyáron az életüket: buliztak, nyaraltak, kockultak, unatkoztak, megint buliztak, fesztiváloztak és eszükbe sem jutott a szeptember elseje.
Nem baj, mi majd szólunk nekik holnap reggel, hogy ébresztő!
De ébresztő van nekünk is
Amikor épp ugrásra készen állunk a méginkább bizonytalanba, próbáljuk a nem létező vésztartalékainkat nem felélni sőt még félre is tenni, mi több: lelki tartalékot is spájzolunk rosszabb időkre, szóval akkor közösen álljunk meg egy pillanatra!
Elég ha autóba ülünk vagy tömegközlekedünk, érezzük a feszkót. Nekem néha az az érzésem, hogy ember embernek farkasa. Mindenért beszólunk, rászólunk, kioktatunk, öklöt rázunk, fenyegetünk. Ebben élünk és ebben élnek a kamaszok is. Akik azon kívül, hogy azt mondják, tök mindegy, hogy mit csinálunk, mert őket nem érdekli, nyilvánvalóan nem mindegy, hogy hogyan reagáluk ezekre és biztosan érdekli őket.
Vagy azért, hogy ellessenek megoldási stratégiákat vagy azért, hogy megfogadják: ők biztos nem ezt akarják, amit tőlünk látnak.
Aztán bemennek a suliba, ahol vagy ott vannak a régi barátok, vagy nincsenek. Vagy sikerül nekik kialakítani egy jól működő, szolidáris kis csapatot, vagy nem. Mivel minden mindennel összefügg, nagyjából ki lehet matekozni, hogy az otthoni feszültség és légkör mennyire befolyásolja a kamaszok iskolai viselkedését és teljesítményét.
A gyerek pedig mindent és mindenkit a lehető legpontosabban „letapogat a csápjaival” és azonnal vissza kettő, padlógázzal távolodik a konfliktusoktól és tőlünk.
Nekünk pedig pont az lenne a legjobb, ha figyelemmel tudnánk követni az életét, nem engedni túl messzire, csak pont annyira amennyire az a korának és a személyiségének megfelel.
Ehhez pedig figyelem kell, türelem kell, elszántság kell és őszinte szeretet. Ez utóbbin sokan felkapjátok a fejeteket, de nem véletlenül írtam.
Eddig olyan aranyos gyerek volt, most meg hozzám se szól
A szülőkkel való konzultációkat mindig azzal kezdem, hogy meg kell értenünk: amíg a gyerek kicsi, addig a világ számára tökéletesen leírható. Eszünk, alszunk, játszunk, barátkozunk, jön a nagyi, megy a kisbarátunk, az élet viszonylag szép, de leginkább kiszámítható. Mindkét fél számára egyébként. Kamaszkorban repedések keletkeznek ezen a kis világon és ezek nem máshonnak származnak, mint tőlünk, szülőktől. Kiderül (a gyerek számára), hogy nem is vagyunk tökéletesek.
Az már más kérdés, hogy a magunk számára is „kiderülhetne” végre, hogy nem vagyunk azok és ez tök rendben van.
Valamiért ez mégsem megy, valamiért mindig ott van a kisördög, hogy ha másnak sikerül, nekem miért nem, közben meg nem látjuk azt a sok jó dolgot magunkkal kapcsolatban ami sikerül, amiben jók vagyunk. De egyszerre csak egy problémára fókuszáljunk, ez a hosszú élet titka.
Szóval a gyerek egyszer csak rájön (minden gyerek, még a látszólag „jó gyerek is), hogy
„anyám tök ügyetlen, apám nem is erős, hiszen nem bírja felemelni a kanapét. Éppen hallottam egy vitát, ahol kiderült, hogy kamuzott a szomszéd Erzsinek, miközben papol itt nekem, hogy fiam mindent mondj el őszintén! Gázak.”
Kamaszkorban tehát óhatatlanul (ha nem kamuzunk Erzsinek, akkor legalább ügyetlenek vagyunk és ezt gyengeségnek fogjuk fel) elindulnak az óriás kérdőjelek a kamasztól a szülei felé. Aztán kiderül, hogy a barátságok sem tartanak örökké és a világ is eléggé rottyon van. Egy felnőttnek van honnan merítenie, vannak megoldási stratégiái, van valamennyi szubjektív hite, de egy gyereknek még nincs. Ő ilyenkor csalódik, kiakad és „megváltozik”.
Ilyenkor van az, hogy „eddig olyan aranyos gyerek volt, most meg hozzám se szól”. Ismerős?
A mostani bizonytalan helyzetben méginkább fontos az, hogy a fentieket tudva segítsünk nekik elboldogulni a megváltozott életükben. Halljuk és hallgassuk meg őket. Vitatkozzunk velük, de ne utasítsuk őket. Dobjunk fel témákat amik konfliktust generálnak, próbáljunk megállapodni, nem örökre, hanem „teszt jelleggel” és az időszak végén nézzük meg közösen, hogy mire jutottunk.
A cél az, hogy legyen egy biztos pont az életükben, ami nem a kirakatban létezik, hanem a valóságban. A mindennapokban, a sírásokban, a nevetésekben, azokban a helyzetekben ahol csak mi vagyunk és ők.
Ez át fogja segíteni őket ezen a nehéz éven és nekünk is erőt fog adni az a képességünk, amit miattuk hívtunk elő és mozgattunk meg.
Szeptember 5-én (kedden) 19 órakor beszélgetünk Tóth László gimnáziumi tanárral az iskolakezdésről, a státusztörvényről, a gyerekek vélt állapotáról, az első nap tapasztalatairól. A beszélgetés online és ingyenes. Az esemény pedig ITT.
Oszd meg a véleményed velünk!