Itt van az ősz, itt van újra, elviselhető a hőmérséklet, tudok aludni, a kánikula alábbhagyásával a mozgás iránti vágyam is visszatért.
Nagyságrendileg 1 millió kamasz (kicsi és nagyon nagy) ma az iskolát.
Az utóbbi hetekben érdeklődésem mondhatni teljesen beszűkült egyetlen témára, ez pedig az autizmus spektrum zavar – ezen belül különösen izgalmas a női érintettség.
Amikor egy serdülő azért lesz öngyilkos, mert társai szekálták, túlzóan leegyszerűsítő az az álláspont, hogy az osztálytársak a hibásak.
Ha az a típus lennék, akinek egy falat se megy le a torkán a szorongástól, akkor tulajdonképpen nem bánnám, hogy még csak az első gyerekem középiskolai központi felvételijén vagyunk túl.
Dr. Feller Gábor pszichiáter, addiktológus, farmakológus, a Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórház osztályvezető főorvosával beszélgettünk.
Mostanában igen sokat tűnődőm azon, vajon ki volt az a szadista őrült, aki kitalálta, hogy gyermekeinket az ivarérés éveiben tegyük ki életük első meghatározó teljesítményhelyzetének, a középiskolai felvételinek?
Elindult a tanév. Nélkülem. Csaknem 10 év után kiléptem a közoktatásból.
Anyává válásunk pillanatában kezdenek el termelődni bennünk azok az önsorsrontó gondolatok, amelyek az aggodalom kimeríthetetlen kincsesbányáját jelentik hátralévő életünkben.
„Ebben a gyerekben nincs semmi tekintélytisztelet!” A kamaszt nevelő szülők egyik legégetőbb problémáját idéztem.