Néha igen, de főleg akkor, amikor aggodalmaskodsz. Szerencsére legtöbbször mindössze arról van szó, hogy az egészséges dinamikával pörgő kamaszunk igyekszik azt a személyiséget összeeszkábálni, amivel felnőtt korában kis mázlival elboldogul majd. Ez a folyamat kétségtelenül hajmeresztő, és gyakran tartalmaz kevésbé szalonképes elemeket is. Salát Luca írása.
A deviáns viselkedés a személyiségfejlődés része
Megnyugtató hír, hogy a fejlődéspszichológusok szerint a kamaszkor az egyetlen életszakasz, amikor a deviáns viselkedés is az egészséges személyiségfejlődés része lehet. Ez persze édeskevés, amikor kamaszodra pillantva egy toprongy zombit látsz, akinek visszatérése az élők közé látszólag nem sokkal több a nullánál.
Sajnos az ő kognitív és érzelmi hanyatlása mellett jó eséllyel te sem vagy csúcsformában.
Egyre könnyebben azonosulsz azzal a derékfájos vénasszonnyal, aki decens ösztrogénhassal igen, izgalmas jövőképpel nem rendelkezik. Nem csoda, ha fejvesztve menekülnél vissza jótékony agyhalálban tartó biztonságos anyai szerepedbe,
ahol még a szorongás is perspektivikusabb, mint szembenézni a lehetőségeiddel.
A kölyök ráadásul készségesen nyújt táptalajt minden rettegésednek: konokul hallgat, artikulátlanul ordít, megbukik kémiából, napokig nem fürdik, csótányokkal osztozik az ágyában tornyosuló kajamaradék-hegyeken, bűzlik a cigiszagtól, a friss macskaalomba végzi a buli utáni taktikai hányását.
Időnként ennél durvább dolgokat is művel: mélabúsan bámul maga elé, vagdossa magát, 47 kilósan a dagadt teste miatt zokog, amúgy meg semmi értelme az életének…
Mit rontottam el?
Nyilván ilyenkor kiver a víz. Az első kérdés, hogy mekkora a baj? A második, hogy mit rontottam el? Az anyai önmarcangolás tárháza kifogyhatatlan. Tuti azért van szarul, mert…
várandósan az anyáddal üvöltöztél,
anyatej helyett tápszerrel tömted,
nem verted fejbe a traumatizáló óvónénit,
elváltál az apjától,
szeretőt tartottál,
depresszióba estél,
a karrieredre koncentráltál…
Amikor elkezded összemosni kamaszod idiótaságait a saját elcseszett életeddel, az senkinek sem jó. Épp cseppet sem érdekli őt, hogy mit rontottál el (ennek feldolgozásáért majd később fog jelentős összeget fizetni egy terapeutának), az egyetlen vágya, hogy válj láthatatlanná, s ha ezt nem tudod megugrani, akkor legalább ne szólj bele az életébe.
Akkor vagyok jól, ha ő jól van, de ha ő nincs jól, akkor…
Ez azonban még akkor is nehéz, ha nem vagy hajlamos az önostorozásra. Az anyaság a világ legnagyobb függősége: csak akkor vagy jól, ha a gyereked is jól van.
Egy kamasz pedig ritkán mutatja a testi-lelki jóllét jeleit.
Ráadásául tényleg sérülékeny, és a legkisebb külső inger is megborítja törékeny egyensúlyát. Gyötrelem napi ciklicitásban újragondolni, mikor állj mögé határozottan, s mikor kontraproduktív buzgó anyai jelenléted. Ez utóbbinak egyik frappáns módja a gyerek felcímkézése valami hangzatos mentális betegséggel. Mostanában repkednek a címkék: depresszió, ADHD, autizmus, anorexia… A segítő szakma pedig készségesen támogat.
Egy szigorú tekintetű szakember diagnózisa könnyen célba ér a kétségbeesett anyánál. A betegségskatulyába dugott gyerek pedig kapóra jöhet, hogy az egyébként már nem életszerű anyai kontrollfunkciók legalitást nyerjenek.
Egy kamaszra óránként rátörni az ajtót, vajon felvágta-e az ereit, szánalmas, egy depressziósnál kötelesség. Töri leckét felmondatni nettó túlkontrollálás, egy figyelemzavarosnál anyai feladat. Napi ötször kaját tolni az orra alá egy vicc, egészen addig, amíg egy családterapeuta azt nem mondja, hogy ha nem csinálod, akkor az anorexiás gyereked simán meghalhat.
Pszichés betegségek léteznek. S ha baj van, azonnal cselekedni kell.
Ilyenkor a szülői gondoskodó funkció hangsúlyosabbá válik, amitől a kamasz törvényszerűen visszacsúszik egy gyermekibb működésmódba. Ez azonban mindig keresztbe tesz az egészséges leválási folyamatnak. Épp ezért szakemberként lazán böfögöm a szülő arcába: csak akkor légy protektív, ha muszáj. Anyaként őrjöngök, hisz honnan a fenéből tudhatom, mikor legyinthetek a gyerekem őrültségére… Ahogy a legkisebb lányom is kezd épkézláb felnőtté válni, egyre többre jótanácsom van…
Ha elbizonytalanodsz kérdezz egy szakembert!
Ha a szakembertől hányingert kapsz, keress olyat, akitől nem. A „Majd kinövi”, „Anyuka, szeresse jobban ezt a gyereket!”, „Nem most kellett volna hozni”, gonosz mondatok. Aki ilyet mond, nem tisztel se téged, se a gyerekedet.
Járjatok ugyanabba a kozmetikába. A közös körmös biztos többet tud a gyerekedről, mint te, s ha baj van, leadja a drótot. Ha fiad van, kérdezd a testvérét. Ha éppen ő sem áll veled szóba, az szívás.
Ne duzzogj, ha a gyereked őrjöngeni kezd a puszta jelenlétedtől. Ettől nem biztos, hogy elmebeteg, és az sem tuti, hogy te az vagy. Lehet, simán csak az idegeire mész.
Sose hallgass anyádra, barátnőre, szomszédasszonyra nevelési kérdésekben. Ha ránctalanító krémet ajánl, azt kipróbálhatod.
Nyugodtan beszélgess a Chat GPT-vel az aggodalmaidról. Naponta csak egyet kérdezhetsz.
Légy türelmes a tünetekkel. Ha néha piaszaga van, nem függő. Ha három hétig koplal, nem anorexiás. Ha romlik a tanulmányi eredménye, nem kallódik el. Ha egy hétig a szobájában zokog, nem depressziós. Ha hozzád vágja az iskolatáskáját, na az nem szép tőle, viszont nem impulzuskontrollzavaros.
Egy tünet általában nem tünet. Ha több gyanús jel van, és több héten keresztül fennáll, kezdj el figyelni.
Mindig először magadért aggódj. Simán lehet, hogy a gyerek jól van, te viszont épp sokadik önsorsrontó körödet futod.
Most jössz te
Többet foglalkozz magaddal, kevesebbet a kölyköddel. Ha stabil és élétigenlő vagy, jó eséllyel ő is az lesz.
Pusztán attól jobban érzi magát, ha rájön, hogy életed értelme nem az érte való aggodalmaskodás.
Örülj, hogy felnevelted. Csinálhattad volna jobban, de alakulhatott volna pocsékabbul is. Amikor ezer éve a kórházból hazatérve bámultuk a mózeskosárban fekvő bébinket, az apukájából hangosan bukott ki, ami bennem is motoszkált,
Luca, baszki, EZT tuti nem tudjuk életben tartani!
Ez most kábé rendben lévő, életvidám fiatal felnőtt. Mindketten tudjuk, hogy elkövettem arcpirító hibákat, de ez már nem nagyon számít. Megkönnyebbült és fáradt vagyok. Mert gyereket nevelni rohadt macerás, de utólag tudom, hogy vidámabb, ha nem gondolom túl…
Oszd meg a véleményed velünk!