Amikor én elváltam...

Amikor én elváltam, még nagyon féltem. Nem tudtam hogyan lesz tovább. Csak azt tudtam, hogy így nem lehet. Így, hogy ami van, az méltatlan énhozzám. Csak azt tudtam kell, hogy másképp legyen, mert én másra vagyok érdemes. Nem tudtam, hogy a házasságom valójában egy tükör ami előtt állok, ami megmutatja mennyi boldogságot engedek meg magamnak. Kővári Heléna vendégírása.

Amikor én elváltam, előtte sokáig vártam

Amikor én elváltam, még nem tudtam, hogy a szeretetlenség megbetegít. Csak azt tudtam, hogy menni kell, mert ha maradok a saját magam beteg foglya leszek. Előtte sokáig haboztam, kételkedtem, és vártam. Nem tudom mire. Talán a csodára, és hogy majd valahogy megoldódik.

Valaki más jön, és megmondja hogyan legyen.

Aztán éreztem, hogy senki, de senki nem fogja megmondani, mikor kell menni, és mikor van elég, és mikor jön el az idő. Rájöttem, hogy az idő sosem jön el, hanem valójában csak egyre megy. Ma már tudom, hogy a test a lélek tükre, és azt is tudom, hogy nem másnak kell szeretnie engem, hanem nekem saját magamat.

Amikor én elváltam, a gyerekeimre gondoltam

Amikor én elváltam, az volt bennem, hogy a gyerekeimnek látniuk kell, hogy mi a boldogság, látniuk kell, hogy van remény a kilátástalanság után. Látniuk kell, hogy van hit a bizalmatlanság után. Látniuk kell, hogy van kiút a mélyből. Látniuk kell, hogy van emelkedés a zuhanás után. És látniuk kell, hogy ha elég bátor vagyok, akkor a végén ott a jutalomfalat. Látniuk kell,

mert abból merítenek majd mintát amit én adok, amit mi adunk, mint szülők.

Látniuk kell, mert abból épitik a saját kapcsolataikat, a saját életüket, amit tőlem látnak. Ma már tudom, hogy a legtöbb amit adhatok nekik, hogy látják, felelős, és hiteles vagyok abban, ahogyan magammal bánok.

OLVASTAD MÁR? Az életnek éppen a halál ad értelmet

Amikor én elváltam, nem tudtam merre kell mennem. Csak azt tudtam, hogy ha lassan is, de felfelé visz majd az utam, mert ha maradok, akkor lefelé megyek. És az nem az én utam. Nem tudtam mit kell tennem, hogyan legyek boldog, csak azt tudtam, hogy az egyetlen mód a kiútra, ha befelé indulok, és szépen lassan megismerkedem magammal.

Akkor még nem tudtam, hogy a legjobb dolog az egyedüllétben, hogy magamról tanulhatok.

Amikor én elváltam, sirattam magam és a veszteséget

Amikor én elváltam, azt hittem mindent elvesztettem, azt hittem elbuktam, azt hittem kudarcot vallottam, azt hittem nem maradt semmim. Sirattam a veszteséget, az elmúló boldogságot, az elvesztett időt, a hiányt, a magányt, a szép emlékeket.

Ma már tudom, hogy leginkább önmagamat vesztettem el akkor, és hogy később ezzel valójában a legnagyobb ajándékot kaptam: megtaláltam önnön szabadságom.

Amikor én elváltam, csak annyit tudtam, hogy a szívem szerint szeretnék élni, hogy a szívem útját szeretném követni, hogy az életet és a boldogságot választom, bármi legyen is az ára. Nem tudtam hogyan kell ezt csinálni, csak annyit tudtam, hogy

nem bántom magam többet, tisztelem, értékelem magam, és nem áldozom fel a lelkem a racionalitás, elvárás, és ego oltárán.

Amikor én elváltam, nem hittem, hogy nekem is jár a boldogság

Amikor én elváltam, még nem tudtam, hogyan lehet majd újra szeretni és újra megnyitni a szívem. Mert hiszem, hogy az egyetlen ami kihúz a mélyből, ami felemel és segít, és élni tanít, az a szerelem. Nem tudtam elhinni, hogy nekem is jár a boldogság. Nem tudtam, hogy igazán csak akkor tudok majd újra szeretni, akkor tudok majd újra adni és újra elfogadni, ha önmagammal rendben vagyok, ha én magam erre készen állok.