Ideális esetben a gyermek úgy a dackorszak tájékán elkezd függetlenedni családjától, és 20-25 éves korára eljut oda, hogy elhiszi magáról: életben marad akkor is, ha elszakad a szülői háztól. A szülők azonban sok esetben már a dackorszak önállósodási törekvéseit is nehezen fogadják, a kamaszok szabadságkeresése meg már igazán több a soknál! Salát Janka írása.

Elővigyázatosság vagy szorongató rátelepedés

A túlóvó, vagy túlkontrolláló szülő jót akar, szeretetből (és szorongásból) cselekszik.

Gyermekeink korai szükségleteinek ki nem elégítése maladaptív sémák- amikor egy adott válasz rövid távon előnyös, de hosszú távon problémákat okoz- kialakulásához vezethet. Az előzőz két részben ITT és ITT írtam a sémákról, most a kisgyermek alapvető szükségletei közül az önállóság, a hozzáértés és az énazonosság iránti vágy szenved csorbát.

Piszok nehéz meghúzni a határt a józan elővigyázatosság és a szorongató rátelepedés között. A hírekből tudjuk, hogy ha elengeded bulizni legféltettebb kincsedet, akkor egy a tízmillióhoz az esélye annak, hogy nem kerül élve haza.

Vagyis nem nulla.

Részegen vonat alá esik, elkábítják, és szervkereskedők kezére kerül, agyontapossák egy koncerten. Az igazán felelősségteljes túlóvó szülő nem teszi ki ilyen kockázatnak saját gyerekét! Amúgy is: nem azért szülünk gyereket, hogy elkallódjon, hanem azért, hogy szép karriert fusson be, többre vigye, mint mi vittük, no meg azért, hogy öreg napjainkban legyen kire támaszkodni  –  a gyermekeikre rátelepedő szülők kimondva-kimondatlanul valahogy így gondolkodnak.

Sok szülő érez késztetést, hogy a gyermek életútját a legapróbb részletekig megtervezze, és megvédje őt minden veszélytől vagy hibától. Számukra az jelent csak biztonságot, ha a gyerek legapróbb titkait is ismerik.

Az az ember, akit valamilyen oknál fogva nem hagytak kibontakozni, nehézséget élhet meg akkor, amikor le kellene válni a szülőkről és önálló lépéseket kellene tennie.

A szülők idejekorán elkezdték aláásni természetes kíváncsiságát, megtanították a gyereket arra, hogy a világ veszélyes, és abban a hiedelemben élnek, hogy önállóan képtelenek lennének megállni a saját lábukon, ne adj’Isten, bűnt követnek el, ha „cserbenhagyják” drága, szerető szüleiket (más szóval kirepülnek és saját életet élnek).

OLVASTAD MÁR?  Sztereotípiák

Sérülékenység – veszélyeztetettség séma

Kár lenne tagadni, hogy nagyfokú a személyes érintettségem ebben a sémában.

Én voltam az a gyerek, akinek a strandon parafaköltemény dörzsölte ki a combját és a hóna alját (apukám szerint az úszógumi halálos veszélyt rejt: kilyukadhat, kicsúszhat belőle a gyerek…).

Én voltam az a kamasz lány, akiért este 10-kor apukája mindig eljött a házibuliba. És most

én vagyok az a szülő, aki a strandon non-stop fejeket számol: 1-2-3, 1-2-3, huhh, egyelőre mindenki életben van! A világot egy rohadt veszélyes helynek látom, a gyerekeim pedig egy csomó életveszélyes dolgot művelnek!

Közlekednek, hajat szárítanak, töltőre teszik a telefont, vizes kézzel lekapcsolják a villanyt, kádban fürdenek, rágóznak, föl-le szaladgálnak a meredek galérialépcsőn (vesd össze: áramütés, fulladás, csigolyatörés).

Szülői kötelességemnek érzem megóvni gyerekeimet a balesetektől, ugyanakkor szülői kötelességemnek érzem a rémképek megszelídítését, és nem átörökítését a következő generációnak.

Vannak sikereim: műugrásra jár az egy, másik cserkésztáborba megy, a harmadik künn a játszón, mászóka tetején táncol…,– én mégis nyugodtan alszom! Ugyanakkor a háború kitörése után egy héttel már minden családtagnak volt friss, ropogós útlevele, beleértve természetesen a kutyát is. Ha esetleg menekülni kényszerülnénk…

A sérülékenység-veszélyeztetettség sémáját cipelő emberek jellemzően négy dologtól szoktak félni:  (1) betegségektől, (2) balesetektől (vagy természeti csapásoktól), (3) anyagi csődtől és (4) megbolondulástól – vagyis attól, hogy elveszítik a kontrollt önmaguk fölött.

Dependencia – inkompetencia séma

„Mi lenne velem nélküled?” – a másokra utaltság életcsapdájában az ember úgy érzi, képtelen lenne ebben a nagy és bonyolult világban egyedül elboldogulni. „Villanyszámlák, kötelező biztosítás, lakáshitel? No nem! Ezek menedzselésére én biztos képtelen lennék.” Esettanulmánynak éppen megfelelő leszek én…

Miután (apám olvasatában) Luca nővérem már elcseszte saját életét azzal, hogy matek-fizika helyett gyógypedagógiát tanult, apám félt attól, hogy egyszer majd én is a saját fejem után megyek, így pályaválasztásom hasonló tragédiába torkollik.

Megtiltotta, hogy iskola mellett munkát vállaljak, mondván, az én dolgom a tanulás: „Anyád és apád biztosítja neked a hátteret, a te dolgod annyi, hogy jól tanulj”. Az anyagi függetlenedést valami eleve bűnös dolognak tartotta.

Minimum gyanús, hogy 24 évesen beleszerettem egy stabil egzisztenciával bíró közgazdászba, és azóta is őt szeretem. Összeházasodtunk, van három gyerekünk, és igazság szerint a férjemnek köszönhetem, hogy vicc kategóriába illő fizetésért dolgozhatok a közoktatásban.

OLVASTAD MÁR?  Sztereotípiák

Anyagi értelemben soha nem kellett felelősséget vállalnom magamért vagy másokért – villanyszámla, biztosítás, lakáshitel – ezekhez teljesen hülye (vagyis inkompetens) vagyok. A magyar politikai diskurzusban dependens nőnek lenni nagy erény, a mi dolgunk a női princípium beteljesítése.

Ilyen értelemben én vagyok a Nagy Magyar Nő ideáltípusa: három gyerek, anyagi kiszolgáltatottság a férjemnek, segítő foglalkozás egy nulla társadalmi presztizsű szektorban.

Mázlim van, hogy ennyivel megúsztam. Szélsőséges esetben a dependencia-inkompetencia érzéssel küzdők extrém szorongást élnek át akár egy nagybevásárlástól is. A pánikbetegség és agorafóbia igen sok esetben vezethető vissza erre a sémára. Az autonómia teljes hiányát jelzi, ha valaki egyedül még a lakásból sem mer kilépni.

A függés-alkalmatlanság életcsapdájának gyökere egyrészt oda vezethető vissza, hogy a szülők túlóvták csemetéjüket, vagy igyekeztek megvédeni attól, hogy valaha kudarc érje őket.

Az életcsapda másik forrása az lehet, ha a szülő aláássa a gyermek törekvéseit, hogy önállóan tegyen valamit: kritizálja döntéseit, lefitymálja a gyerek saját ötleteit, ha hibázik, az orra alá dörgöli: „Na, nem megmondtam?”. „Gyermekem, te ehhez nem értesz, higgy apádnak, ő mindent sokkal jobban tud nálad!”. „Látod, fiam, anyádnak mindig igaza van!”.

Oszd meg a véleményed velünk!