Van a nagyobbik gyerekem, akit már ritkábban látok

Van a nagyobbik gyerekem, akit már ritkábban látok. Hetente 1-2x alszik itthon. Hazajön elég későn, amikor mi már kábultan az ágy felé kóválygunk. De akkor ér haza a drágám edzésről, egyetemről, kurzusról, koncertről, kocsmából. Ez így van rendjén. Drixler Imola írása.

Az anyai szívem irtó nehezen fogadta ezt el.

Sőt, még most is lázadozik sokszor, hogy az én kicsikémről – 21 éves, 187 cm- alig tudok valamit. Leülök mellé éjjel a konyhában; nézem, ahogy eszik; hallgatom, ahogy elhadarja, mi történt; majd leül még tanulni, dolgozni.
Néha betelefonál a gyárba (iroda-munkahely, de én így hívom: gyár):

Mama, odaérek 10 perc múlva, van fél órám, kávézunk egyet? Ilyenkor mosolyog a lelkem és boldogan főzöm a koffein adagot.

Megisszuk, közben elmeséli az aznap történteket és robog is tovább. Állandóan siet-megy, fontos dolga van és azt látom, esik széjjel. Szerintem élvezi ezt a pörgést és imádja azt, amit épp csinál. De semmire sincs ideje. Rám se.

Valamelyik reggel indultunk suliba – gyárba az öccsével, amíg nagy gyerek még aludt. Megláttam a cipőjét, amit két hónapja kapott, de elvált a talpa. Sótól kimarva, cipőkrémet még nem nagyon látva álldogált árván az előszobában. Blokkot kell keresni és visszavinni cserére. Amikor megláttam ezt a cipőt könnyes lett a szemem és majdnem sírva fakadtam. Akkor ott azt éreztem, hogy szaranya vagyok.

Hogy a gyerekem egy lyukas cipőben járkál, én pedig ezt hagyom. De rögtön rájöttem, hogy ez egy 21 éves fiatalember, aki űzött vadként épp rohangászik vidáman és a cipője az utolsó dolog, amire érkezése van gondolni. Nem mondom, hogy nem zavarja, de meg fogja oldani.

Már nem nekem kell ezeket elintéznem, már nem én oldom ezt meg.

Persze próbálok ráhatni, nyüstölöm, hogy keresse elő a blokkot. De honnan tudná, hogy az meg hol van: az apjánál vagy nála? Nálam nincs – ez mondjuk a biztos kiindulópont. Haza se hozta. Nálam egy helyen vannak ezek a dolgok.

Miközben törölgettem a könnycseppjeimet, láttam magam előtt, ahogy 1,5-2 évesen kövér lábakkal totyogott felém és húzta maga után a pelust – ami nélkül egy tapodtat se tett-, szájában a cumival és jött, hogy az ölembe bújjon. Bebújt a karjaimba, én dúdoltam neki és csak nézett rám hálásan azokkal a gyönyörű kék szemeivel.

Akkor én voltam a menedék, a minden, a megoldóképlet. Most pedig bámul rám az a nyomorult cipő és azt kiabálja, hogy szaranya vagyok. Pedig csak hülye vagyok, tudom.

Ha intézkedni kezdenék cipőügyben, akkor megkapnám, hogy majd megoldja; nem az én dolgom; de biztos, nálam van a blokk. Ez a kiabáló szaranya – cipő – cucc csak egy a sok közül.

Hol van az a pont, amikor már el kell engedni a kölköt és hagyni, hogy maga intézze az életét? Meg kell tanulnia, nyilván…de az a legrohadtabb érzés, amikor úgy segítenél neki, mert sajnálod, hogy szegény egyedül küszködik. Persze, ezt csak az anya hívja küszködésnek.

Egy anya mindent annak lát, ha nem ő oldja meg a gyereke dolgait.

Szeretnél segíteni neki, de ő meg makacs kosként ellenáll. Ellenáll, mert akkor valami sérülne. Az elismerés, hogy felnőttként meg tudja oldani a dolgait. Mindig megoldja. Mindig.

Én parázom túl. Annyira nehéz megszokni az érzést, hogy már nincs rám szüksége; hogy elboldogul mindennel.

Végtelenül büszke vagyok rá, mert lazán megold egyébként mindent. Tulajdonképpen a végére rájövök mindig, hogy én görcsölök csak. Ő nem. Ilyenkor megkönnyebbülök.: jól csináltam, jól csinálja, no para.

Egyre kevésbé avat már be a dolgaiba. De a fontos dolgokról beszámol, mindig.

Sőt. Amikor valami kudarc vagy bánat éri, amikor valami komolyan nyomja a lelkét, vagy kétségek gyötrik, akkor megcsörren a telefon:” Figyelj Mama…”.

Sőt az első telefon is nekem csörrent, amikor az egyetemről jött a válasz: feltételek nélkül felvéve.
Igazából, ha most jól belegondolok, még mindig az a dundi kiskölök belül. Ugyan már nem bújik az ölembe, de a szeme még ugyanaz és lehet, hogy már ő ölel engem.

Hazajött ma. A cipője is vele jött, naná, hogy ugyanolyan állapotban. Az előszobában rám kiabált az a rohadék megint. De kikerültem.

Aztán visszasompolyogtam és farkasszemet néztünk. Majd felkaptam és csodaszépre kipucoltam.
Megmutattam a gazdájának. Rám nézett, megköszönte és mosolygott a szeme. Mégis jobban néz így ki, ha majd visszaviszi cserélni, nem?

Ha szeretnél minket hallani is, akkor hallgass ránk ITT.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!

Szerző: |2019-02-04T11:01:23+00:002019.02.04.|Azanyja, Slide|